A megfestett festmények olyanok, mint egy kirakós darab: átutazóban vagyunk csupán. A szerelem az nem játék, mégis labdákat passzolgatunk egymásnak a szeretet és törődés nevében, s közben egyikre se mondunk egy határozott döntést. Nem döntünk, nem kérünk, és nem remélünk. Ott vagyunk, mert úgy érezzük, ez a legjobb amit tehetünk, a másik lépcsőfokot pedig majd megtesszük azután. Mert az nem működne, a kézzel fogható egybekötött szabadság pedig túlságosan is jól működik. S igazából mindig kérünk, ahogy újraismétlődnek a múlt eseményei a kiejtett mondataink által. Emlékezni azt jelenti, hogy egyszer valamikor tényleg megtörtént. Megestek velünk, és most már csak nevetünk rajta, mintha valami jófajta nosztalgia lenne az egész. Kiköpött másolatok a vitrinben, ezeket rakosgattuk el, most pedig újból elő-előbukkannak a legváratlanabbnak tűnő helyzetekben. Már figyelni is másmilyen. És már beéktelenkedik negyed másodpercnyi csend, de még nem lehet gondolkodni róla, hogy ez most milyen csend, hogy most élvezni kell-e vagy félni, mert azonnal megszólalsz valamivel. Mintha kergetnéd a csendet, én pedig néha azon kapom magam, hogy engedném, hogy jöjjön. Hogy kiélvezzem. Hogy megnézzem, mit tartogathat. De nem szólok bele. Nem szólok bele a megszólalásaidba, hanem csak engedem, hogy elvágd a halkságot a zajaiddal. Én is zajongok, s tudod, a figyelés már sokkal erősebb. Koncentrálsz a mondatokra, a viselkedésre, az apró rezdülésekre. Odafigyelsz az elejtett szavakra, vagy hogy éppen miért azzal reagált rögvest a másik, mikor te éppen nem is gondoltál erre. A mesék tartják össze a kapcsolatokat. A meséktől lélegzem. A meglepetések az összekötők a két dimenzió között.

Mi az, amit utálsz bennem? A kérdés, ami váratlanul születik meg az emberben. Kérdéssé alakul: bizonytalanból egyre erősebbé, míg végül elkészült állapotba kerül ahhoz, hogy a világra jöjjön. Vajon az ilyeneket miért kérdezzük meg a másiktól? Az ilyenek miért jutnak eszünkbe egy eltelt idő után? Mert hajt a kíváncsiság, hogy ugyanaz a válasza, mint amit mi adtunk saját magunkban saját magunknak? Mert hajt a tudásvágy, hogy mit mondanak mások egymásról? Mert ekkor már mindenkit meg szeretnénk kérdezni, hogy ő mit utál a másikban, abban a személyben, aki a lehető legközelebb áll hozzá. Vagy kicsit közel. Mintha bizonyosságot akarnánk szerezni a belső gondolatunkra, csupán azt nem tudjuk, hogy milyet. Hogy melyik lenne jobb; ha ugyanúgy gondolkodnának, vagy ha máshogy. Egyáltalán valamelyik is tökéletes lenne a maga módján? Ha kiderülne, hogy egyezik a gondolatunk a kiejtett mondatokkal, akkor egy azonnali fékezéses sokkhatás után jönne a mosoly? Vagy az lenne megnyugtatóbb, ha nem egyeznének a vélemények a miénkkel? Miért van szükségünk a visszajelzésekre? Miért van szükségünk kérdésekre? Miért kérdezünk? És még a kérdések is halványan felcserélődnek nem csak bennünk, hanem alig láthatóan köztünk is. Belefúj a szél, kapkod, és van, hogy összerezzenek, megijedek, de aztán megnyugodva felnevetek. Például azon, hogy mennyire ösztönből született meg a válaszom, hogy nem utálok semmit sem benned. Nincs semmi, amit összeírhatnék. Nincs listám. Nincs olyan, amit szögre akasztanék, hogy "na, csak ezt ne."

Emlékezni csak arra lehet, ami egyszer már valóság volt. Ismétlődnek a mondatok, ismétlődünk mi magunk is, talán ezért nincs olyan, amit még csak nem is kedvelek benned. Mert körkörösen ismétlődünk ahhoz, hogy végül megszokjalak. Megszokjam a jelenlétedet a kiömlött ital foltjában, ahogy meglátom magamat benne. Valahogy mindig meglátom magamat, néha még talán téged is, és a sok száz többi arcot körülöttünk egyaránt. Mindenki belenéz, és egyszerre kezd el beszélni. És én akkor csak létezem. Hogyan létezünk egyáltalán? Szemekben elveszni, igazságot találni ott is, ahol nem is kerestünk, ahol addig nem is gondoltuk, hogy keresnünk kéne? A létezés a szeretetből áll össze? És a szeretet pedig a bűn szomszédja lenne bennünk? Hiszen mindkettő alaptartozékunk, megtalálható minden emberi lényben. A bűn, és a szeretet is. Bűnözünk, hiszen vágyat érzünk, és szeretünk, mert képesek vagyunk a jóra fókuszálni.Tehát szomszédok: némelykor jó a viszony, némelykor rossz, de azért megmaradnak, mert sosem tűnnek el bennünk örökre. Muszáj elfogadniuk egymást. Minket is muszáj elfogadnunk? Ezért léteznek kapcsolatok? Ezért építkezünk? Mert muszáj? Mert ez az élet rendje? Mert így kell történnie?

Vannak kapcsolatok, amik ordítanak. Amik nehezek. Bár könnyű sosincs. Vannak kapcsolatok, amik jönnek, belénk látnak, szétszednek, gyomlálnak, új virágokat ültetnek, aztán majd így vagy úgy, de elmennek. Vagy maradnak. Vagy visszajönnek. Vannak kapcsolatok, amik tanítanak. Amiknek tanítunk valamit. Vannak kapcsolatok, amik lassan érlelődnek. Amik kapkodva kezdődnek, hogy aztán lassan folytatódjanak. Vannak kapcsolatok, amik megnyílnak. Amik záródnak. Amik pusztítanak együtt. Amik boldogságot hoznak. Amik kérdőjelet és küzdést. De igazából küzdést mindegyik, ahogy kérdőjelet is. Amíg kérdéseink vannak, addig élünk is.

Azt hiszem, a kapcsolatok a létezés, a létezés maga egy kapcsolat. Beléjük kell esnünk, hogy megtanuljuk mire is vágyunk.