Kilépőt keresek egy napra a hétköznapokból a váratlanba. Tegnap láttalak, féltelek, a fene tudja miért, tudod, hogy erősen rugalmatlanok a megérzéseim: jönnek, amikor ők akarnak, és valahogy sosem tűnnek el igazán. Azt hiszem, leginkább magadtól féltelek. Magamat akkor sem, ha cigarettázva ülök a hely előtt, ahol ezer éve nem voltam, és ahová most hirtelen ötlettől vezérelve mentem, találkozni, nevetni, csakúgy ellenni a jóság felhőjében. Egymás után szívtam a cigarettát, remegett szabályszerűen a gyomrom, és arra gondoltam, most kéne felállni és elmenni innen. Aztán megérkeztél. Habkönnyű lesz a súly, az ölelésben elveszni a legjobb, talán csak azért, mert nem fókuszáltam az előttem való térre, helyre, szorongató rosszérzésű emlékfoszlányokra. Létezni a levegőben, pedig kötél nélkül bungee jumpingolok lassan. Vagy már folyamatosan ugrálnék? Valami megtart. 

Szerepet cseréltünk. Mostmár te vagy az, aki megállás nélkül beszél, s én vagyok az, ki figyelve hallgat. Képtelen lennék megállapítani, hogy mennyire van meg az egyensúly, vagy mennyire nincs; melletted sosem törekedtem arra, ami elötted az életem rugójaként üzemelt, és lehet, ez lett a túlzott baj, mégsem érzem annak. Most mégis visszatérek a kiindulóponthoz, s mintha jönne ezzel együtt az egész keverékünk, amit megalkottak Odafentről. Nem lehet más magyarázat ennél, mi is lehetne igazából? Hogy lekopott a töredékmentes vakolat, és újat kell venni a boltban? Hogy csak semmi meggondolatlan lépés, mert minden a nyugodtságra épül fel? Megleptél, és én őszintén meg sem lepődtem a meglepődésen igazán. 

Kicsit ma megint nem vagyok önmagam. Kicsit ma megint beletrafált a világmindenségbe a klasszikus 'nem nézek ki elég tűrhetően a világnak', aztán az ötvenedik ilyen után beleintek a tükörbe, hogy szarjunk bele, ez jutott mára. Pedig mintha mindig tetszeni akarnék a napsugárnak is; lehet, csak rosszat álmodtam, kivetül most a jelenre, majd pár óra múlva már önbizalommal túltengve dolgozok, mosolygok, csacsogok, szeretek. Azt mondták, hogy 'ma nagyon szeretsz mindent'. Kicsit megnyugodtam belül, jövök rá, és ehhez mindenki kell, aki eléggé fontos ahhoz, hogy szabad legyen. Aki képes szabad lenni velem, miközben ugyanúgy feltódul mögöttünk minden más. Az egyik elveszítette a megőrülési szabadságát, a tüzet, a szenvedélyt a szemében a szerelemért, a másikkal folyton harcban állunk, a harmadikkal megengedjük magunknak a korlátlanságot, a negyedikkel... A sor bármeddig folytatódhatna. Meg kell őrülni velem, hogy jól legyünk; vadul tombolni a viharban, igaz s elfilozofált témákról folytatni diskurzust a lényegtelen dolgok helyett, meg kell mozgatni, hogy elhigyem, összepasszolnak a lelkek. Nem a szerelemben találod meg a vad torzítást, hisz a szerelem egy kinőtt pulcsi tökéletesen rád illeszkedve, nem, a vad torzítást ott találod meg, ahol leveheted kicsit a kinőtt pulóvert a viharvert széldzsekiért. Ahol belefuthatsz a Balatonba két vihar között, vagy végigtáncolhatod önkívületben egy sörrel a kezedben az adott koncertet. Meg kell őrülni velem, hogy saját magadat érezd. 

Hol van a vadság, a fehérre ugrálás? Tegnap ugrálni a Széll Kálmánon, mókásan belekacarászni az életbe, ez a legfőbb, ami... Meg kell őrülni velem, élni vadul és szerényen, két háztömb között idegenekkel, hogy minden más belevegyüljön az ismeretlen ösvénybe. Ha hagyod magadban, benned, bennünk az őrületet, mindig ott leszek; szerelem nélkül vagy mellett, de sosem lesz egyenértékű egy Barátsággal az a kaland, ami idegeneket állított a falhoz szavak nélkül. Nincsenek kivételek, tudod, 'nem kötelező, de erősen ajánlott'. Tipikus nőket jelenítünk meg az élet színházában, három elrejtett mondat mögött: pedig a tipikus nőt hagyni kéne a pasiknak, nekünk meg ismét vadnak, szelídnek és szabadnak kéne lennünk. Együtt. Hiszen hol van a vadság szabadsága? A leborult térdek, a kiszakadt nadrág, a szenvedéllyel átítatott tekintetek, hogy bármilyen jéghegy jöhet, úgysem állíthatnak meg? Hol van a szenvedély, ami fűtött belúl téged?

Keresztül-kasul bolyongunk a labirintusban, villogó fények, sosem kialvó önkép. Lehúzott ablak, átugorható falak, szétszorhatatlan morzsák: jelek nélkül is visszatalálunk ahhoz, ki jelent is valamit. Tisztán, magyarázat nélkül. Mert a kinött pulcsi tökéletesen illeszkedik bele a csendbe, de kell a tűz, ami életben tartja a zajtól zakkatoló lelkünk. 

'Téged olyan könnyű lenne szeretni.' Azt válaszolnám most,tán kicsit kihívóan, hogy hát, akkor szeress.