Miért nem mondta senki, hogy rohadt nehéz? Hogy többször beledöglünk, de mégis imádjuk minden másodpercét? Miért nem mondta senki, hogy az, hogy odaadod a szíved másnak, az nem rózsaszín-filmesjelenetek cukiságának tömkelege, hanem keményebb meló a fizikai munkánál is? Miért nem mondta senki, hogy többször utálod meg saját magadat a nagy szerelem nevében, mint bármikor máskor? Miért nem mondta senki, hogy folyton érzed majd a Szörnyella-de-frász éned, mikor túlságosan megszereted a másikat? Miért nem mondta senki, hogy a fokozatos őrületben találod meg a végén a lelkibékéd egyensúlyát? Miért nem mondta senki, hogy akkor kell kitartani és tovább játszani, mikor a legjobban nem tudod helyén kezelni a dolgokat? Miért nem mondta senki, hogy néha van olyan, hogy nem fogsz szavakat hallanni a másiktól, de akkor is hinned kell, pedig cseszettül nehéz? Miért nem mondta senki, hogy megéri majd? Miért nem mondta senki, hogy szeretni, az egyenlő az ismételt és vadul kalimpáló küzdési 4D-os sorozattal? Sosem áll meg. Sosem állunk meg. 

Miért nem mondta senki, hogy amit másoknak mondunk olyan magabiztosan, az néha önmagunknak is tök jó lenne, csak meg kéne fogadnunk? Miért nem mondta senki, hogy a szívre hallgatás veszélyesebb üzemmód, mint a racionális ésszel élés? Miért nem mondta senki, hogyha megtalálod az otthonod másban, üvölteni fogsz néha a kíntól, és kínodban nevetsz majd, miközben a valóságban ugrálsz a zebrákon? Miért nem mondta senki, hogy melyik a helyesebb az út a kettő közül? Miért nem mondta senki, hogy a lélek erősebb a szívnél, de a szív nem erősebb az észnél? És közben pedig pontosan tudjuk, csak nem értjük, mikor ott állunk vele szemben. Miért nem mondta senki, hogy nem futamodhatsz meg, ha szeretsz? Miért nem mondta senki, hogy a Igazi szerelem és az Igaz szerelem között különbség van? Miért nem mondta senki, hogy az Igaz, az bonyolultságában tökéletlenül tökéletes? Miért nem mondta senki, hogy van, hogy inkább belefulladsz, mintsem kimondd, ami benned van? Miért nem mondta senki, hogy azokat bántjuk állandóan, akik a mindent jelentik? 

Az élet mindig gyönyörű: negatívval, pozítivval egyaránt. Minden rossz csodaszép, és nem csak azért, mert egyszer szép lesz, hanem már akkor az, amikor még nem is érezzük úgy. Így miért nem mondta senki, hogy a boldogság magunkból születik, mégis erősebb lesz az, ha valaki elénk kerül a fontossági listán? Miért nem mondta senki, hogy a játék nem szűnhet meg sosem, még akkor sem, mikor úgy érezzük, most fog abbamaradni és felnőttünk? Miért nem mondta senki, hogy van, hogy valakivel úgy tudsz beszélgetni, amikor már nincs közös tér? 

Miért nem mondta senki, hogy két ember hasonlósága nem mindig jó ahhoz, hogy egyszerűbb legyen minden? Miért nem mondta senki, hogy a mérgező kapcsolatok a legtisztábbak? Miért nem mondta senki, hogy aki elnyeri a lelked, az örökre elnyer téged? Miért nem mondta senki, hogy a szerelem kibaszott nehéz, főleg, ha eltérően viselkedtek? Miért nem mondta senki, hogy bántani fogunk? Miért nem mondra senki, hogy mikor bántunk, az fájdalmasabb lesz, mint mikor bántanak? Miért nem mondta senki, hogy választások vannak, és mikor valamik párhuzamosan futnak, az attól még nem rossz, ha van, aki nem érti a tetteid? Miért nem mondta senki, hogy ez lesz? És hogy mit csináljunk? 

Az utazásban mérlek. Rábíztam magam arra, hogy minden meg van írva, és tudják, mi történik velem;nem kérdőjelezek. Miért nem mondta senki, hogy a próbálkozás is elég? Miért nem mondta senki, hogy elég vagyok így, hogy elég vagyunk így együtt? Hogy józanul is elég a valóság érzete, ami otthonnak tűnik? Összerázni a heves úton egymást.