Március tizenötödike a miénk. Minden egyes betű, kiégett abrosz és összekacsintás. Fogom a kezed az összevisszaság ellen, versenyt futunk az időben, félóra után még taxit is fogunk, olyanok vagyunk, mint egy hosszúévek óta együtt lévő házaspár, akik valójában a barátság legmélyebb pontjából indultak el. „Tessék, ez az első veszekedésünk”, mondod három év után, március 15-e reggelén, miközben az ágyban fekszünk, én meg csak annyit teszek hozzá, hogy nem akarom, hisz te voltál az egyetlen, akivel eddig sosem vitatkoztam . Lehet ezért ilyen különleges, és ha olyanná válunk, mint mindenki, akkor már nem lesz ennyire izgató, akkor már nem leszel az otthonom, akkor már csak egy békemenet leszünk a Margit hídon, többszáz ...

Március 9-én a Trafóban jártunk, méghozzá egy igen erős négyest néztünk meg. Külön-külön mind a négyen letettek már valamit az asztalra, és nem is akárhogyan, de vajon együtt is képesek voltak rá? Vajon az abszolút nagy női-őserő, a négy különböző világot mennyire tudják egy egységgé alakítani? Biczók Anna, Dányi Viktória, Furulyás Dóra és Vadas Zsófia Tamara: Tatiana című előadásáról van szó. Kritika következik.

A darab elkezdődik, és teljes csend telepedik a színházteremre. A mozgásuk, a saját ritmusuk adja a derekát az előadásnak, s a hirtelen rádtörő némaság miatt úgy érzed, legszívesebben felüvöltenél. Nincs zene. Túl nagy a csend, túlságosan váratlan volt ahhoz, hogy felkészülj rá, hogy magad maradsz ...

Hagyom, hogy a gondolatok megtaláljanak, miközben a jógaszőnyegen állok, ülök, térdelek, ilyen-olyan aszanákat hozva létre, vagy legalábbis igyekszem, hogy lètrehozzam. Az össze-vissza dübörgő, túlságosan aktív, sehová sem érő gondolatok azok nincsenek, az agyam már nagyon rég kiszelektálja magának a fölösleget, lehalkítja s csendben tartja az elmém. Néha csodálkoznak, mikor azt mondom, képes vagyok a csendre, hogy nem zakatolnak a szavak bennem már-már idegesítően gyorsan és kuszán: nem tudom mikor értem el ezt az állapotot, viszont arra emlékszem, hogy nem volt egy könnyű útszakasz. De hát mi az? Minden a nehéz úton van, hogy aztán a végén ráébredjünk, valójában mindig minden egyszerű; néhanap t úl mag ától értetődő is.

Egy hátizsák, két hátizsák, három, majd négy hátizsák kell ahhoz, hogy csakúgy egyik percről a másikra elinduljunk a hegyekbe fel. A kocsi, mit kocsi, már-már terepjárószerűség, a házunk előtt parkol. Két hete vetted, még tiszta újnak számít. Azt mondtad régebben, hogyha a ház után egy nagy autónk lesz, akkor az egy jel, hogy készen állunk a közös babára. Meg persze, ha a közös kutyánk még túlélt minket. Itt fekszik mellettem békésen, őt is visszük, szóval boldognak is tűnik. Ettől a gondolattól kicsit megijedek. Mármint, van kutya, van ház, van már ekkora autónk is, van két biztos állásunk, ahol még jól is keresünk, akkor tehát a következő lépés a gyerek? Ki merte így intézni? Ki meri eldönteni, mikor vagyunk kész ...

Mikor van az a pont, amikor feláldozhatunk mindent valaki másért? Mikor van az a pont, amikor megéri? Amikor igaz és őszinte? Mikor van az a pont, mikor tudnunk kell, hogy ez most az a szeretet, amiért érdemes? Mikor van az a pont, mikor léphetsz és visszalépnek? Mikor van az a pont, mikor nem vagyunk naívak, mert akarunk hinni valamit, ami - talán - valójában nincs is? Mikor van az Igaz, az Igazi helyett? 

Nem kell mindent megérteni , mondják, én meg hangosan felnevetek. Tényleg vannak emberek, akik soha, de soha semmit nem akarnak megérteni? Talán, mert azt hiszik, hogy mindent irányítanak, s közben pedig azt hiszik, hogy azok ilyenek, akik mindent meg szeretnének érteni. Ellentétesen műküdő két embertípus. Tudom, belül még érzem is zsigerből, ...

Mi van akkor, ha nem is vagyunk hibásan elcseszettek, csak egyszerűen vannak emberek, akik egy idő után feladják a megfelelési kényszert, önmaguk lesznek és nyitottá válnak? Mindenféleképpen. Szabályok, határok és határátkelők nélküli kapcsolatok és élet. Akik beleőrülnek a kontrollba, a felcímkézésbe, a nem-kapok-levegőt-érzetbe. Mi van akkor, ha csak kötetlenül szeretnénk élni, és mi van akkor, ha csak így is tudunk élni? Mi lenne ha ezt anélkül tehetnénk, hogy rohadt önzőnek mondanak minket, vagy olyannak, aki képtelen szeretni?

Azt mondtad, én csak egyféleképpen tudok szeretni. Pedig valójában a magunk rácsai között, a másikhoz idomulva szeretünk; magunkat győzve le, mindenkit egyformán szeretni és mégis mindenkit ...

'Bogár - irtózatos nyugtalan lettem -, mintha küldtél volna, mikor tartani szerettél volna. Valami nagyon sűrű van a levegőben - s érzed. S még azt a sok mást, ami bennünket, engem külön. Azt hiszed, a háború engem nem riaszt és öl? De erősebb akarok lenni. Muszáj! Ma mintha láttam volna a szemedben valami nem követhető félelmet. Így jó. Te jelzel, s én majd felkészülök.'
(A bilincs a szabadság - Mészöly Miklós és Polcz Alaine)

Olyan lassan lépkedünk most, mint amilyen gyorsak voltunk az elején. Versenyt futottunk egymással, miközben mindvégig egy darab szövetségbe születtünk bele. Egy levegő, egy pulzus, egy tekintet; egy könnyed s abszurdos zongorajátékhoz lehetne hasonlítani. Mindig is kedveltem Chopint. Ahogy magunkat is pont ...

Ki se látsz magadból. Önvalód tükörképéből, a másikra reflektálva. Úgy dobálozol a cigarettával, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy te és ők most egy helyen vagytok. Belül szétfeszítő érdek az, ami türelemre int a türelmetlenségben.

A türelmetlenséget hoztuk ki a másikból, és most úgy áll a helyzet, hogy olyanok ölelnek körbe, kiknek a türelme akár a végtelen óceán, s így a biztonság hullámain lebegek az élet valóságában. Észrevétlenül türelemre nevelnek, és ezért még függetlenebbnek, még szabadabbnak, és még magabiztosabbnak érzem magam. Gátlástalanul önmagadnak lenni , igen, ekkor tudod, hogy itt és most pont a megfelelő ember(ek) mellett és helyen vagy. Nincsenek szürkepontok, tagadások, és ...

A cigarettázás megfogja az érzelmi függősségünk; belekapaszkodunk érzelmileg, hogy megosszuk a többi személlyel az érzelmi kapcsolatot. Belekapaszkodunk minden slukknál, minden újratöltésnél, újra megvevésnél, mert a másik ember felé való kapaszkodás félelmetes. S az ember állandóan fél valamitől. Fél elköteleződni, fél a tökéletesnek látszótól, fél a boldogságtól, fél a jótól, fél szeretni, fél attól is, hogy őmaga szerethető, fél a csalódástól, fél... Belekapaszkodunk a cigarettába, mert így legalább szabadak lehetünk. Közben pedig ez a legnagyobb rabság.

Találkozunk, s te negyedóra múlva már kiszaladsz cigarettázni. Csakúgy otthagyva mindent, rá kell gyújtanod. Azt viszont nem nézed jó szemmel, ha olykor-olykor ...