'Bogár - irtózatos nyugtalan lettem -, mintha küldtél volna, mikor tartani szerettél volna. Valami nagyon sűrű van a levegőben - s érzed. S még azt a sok mást, ami bennünket, engem külön. Azt hiszed, a háború engem nem riaszt és öl? De erősebb akarok lenni. Muszáj! Ma mintha láttam volna a szemedben valami nem követhető félelmet. Így jó. Te jelzel, s én majd felkészülök.'
(A bilincs a szabadság - Mészöly Miklós és Polcz Alaine)

Olyan lassan lépkedünk most, mint amilyen gyorsak voltunk az elején. Versenyt futottunk egymással, miközben mindvégig egy darab szövetségbe születtünk bele. Egy levegő, egy pulzus, egy tekintet; egy könnyed s abszurdos zongorajátékhoz lehetne hasonlítani. Mindig is kedveltem Chopint. Ahogy magunkat is pont annyira, amennyire féltem tőled. A fontosságodtól. A közelségedtől. A fontosságomtól. A közelségemtől. A feltétlen bizalomtól. Attól, hogy a kezeinkbe teszük az életünket. Hogy láthatatlanul kiütöd azt az embert, aki a mindennapjaim sőt, minden másodperceim részese volt. Hirtelen zavarni kezdett a viselkedése, a szavai, a mozdulatai, a nevetése, a szürkesége, a lelki-érzetei, a közös pillanataink, s már csak azt láttam meg a feketeségben, hogy mindenért hibás vagyok. Jöttél és eléd került. Megijedtem az első helyedtől, mindenestül, mindenkivel szemben. Mióta nincs, azóta más. Elengedtem a görcsösséget, te pedig úgy vontad bele magad az érzelmeimbe, mint a Balaton hullámai szélviharban a naplementébe. Már nem gátol meg az a félelem, hogy elveszítem amiatt, mert hozzád valami megmagyarázhatatlan oknál fogna, sokkal jobban kötődöm. Már nem tudom elveszíteni azt, akivel igazából sosem voltunk egymáséi, csupán egymás mellett létező bábuk. Már nem félek attól, hogy valakit jobban szeretek. 

Túlmély volt a szimbiózis, amiben éltünk. Nem volt helye másnak, közben pedig kellettek volna, hogy arcon csapjanak minket. Egyszerre jöttek azok, akik a világunkat rendítették meg: külön-külön. S ezzel együtt azt a közösséget is, ami csupán a miénk volt. Nálam te voltál ez a valaki, és valamilyen szinten még mindig vagy. Aki felborította az akkori énem, aki miatt majdnem belefulladtam a szív megjelenésébe, aki egy picit ki is cserélt. Tisza Kata szerint a testiség csak testiség, amire a legtöbben felcímkézik a szerelmet. Pedig nem valós, hiszen ha jön másik, akkor a régit egy füttyentésre eldobjuk, hiszen nincs igazi kötődés, mert a testre alapoztuk a kapcsolatot. Viszont, ha először lelkileg, érzelmileg kapcsolódsz, a külsőség nem számít, mert belül született meg egy erős egység, amit nem lehet mással lecserélni: nem fog tudni jönni új, szebb, okosabb, mert nem egy felszínre épült a kapcsolat, nem csak a test a főmozgatórugója, hanem sokkal, de sokkal több annál. Igen, az ilyen ritka, mert félünk beengedni egy ilyen személyt az életünkbe. Mert ha megnyitjuk a lelkünk, ki leszünk szolgáltatva egymásnak. S amíg összecsiszolodtok, amíg a végén engeded, hogy a lélek nyerjen, amíg saját magadat is leküzdöd, addig lesznek tányérdobálások és üvöltések és zokogások. Viszont kellenek ezek ahhoz, hogy a végén csodás dolog alakuljon ki belőle; a gyönyörű dolgok előtt mindig meg kell járnod a pokol legmélyebb bugyrát. S ha kibírod a rosszat, a jót tényleg megérdemled.

De úgy látszik kibírtam, mert most jó.

Rettegtem, hogy elveszítem, mert felbukkantál; rettegtem attól, hogy már kevésbé volt lényeges, hogy vele legyek a nap 24 órájában, vagy munka után, már nem tőle vártam az üzeneteket, hanem tőled. Mintha téged ismertelek volna ezeréve, és nem őt. Mintha te lettél volna a legjobb barátom, és nem ő. Aztán haragudtam rá a végén, mert igazából magamra haragudtam, amiért elárulom a kettősségünket egy harmadikért, akivel mégis teljes káosz, mert megállít valami. Valami. Mint például ilyenek, mint tegnap: pont akkor voltam hátul a munkában, mikor pár perccel előtte hívtál. S bár már csak a nem fogadott hívás felírat víritott a képernyőn, mert belső hangként éreztem, hogy meg kell néznem a telefont, mégis azaz 5 perc különbség is kellően gondolatátvitel. Vagy hogy mennyire ösztönös az egész, és tejóég, mekkora háború dúl azoknál, akik igazán jelentősek. Csak azok kavarják fel a teljes s valódi énünket, akiknek közük kell lennie hozzánk, akikkel dolgunk van egymással, akár mindöröké is. Már nem félek az örökké szótól. A szeretlektől sem.

Pánikoltam, és a pánik nyert a végén. Nem az, akivel mély szimbiózis alakult ki, hanem az, akinek meg kellett tanítania számomra sok mindent, vagy egyszerűen akitől csak rettegtem. Rettegtem magam miatt, a folyamat miatt, a harcok miatt, a lelkiismeretfurdalás miatt. Rettegtem, hogy az életem részese leszel, ő pedig nem, és látod, bevonzottam. Mégsem cserélnélek el semmiért, mert szeretem azt, akivé váltam. Amiben most létezem. Ki kell egyensúlyozni az érzelmeket előbb-utóbb, hogy beolvadjunk egymásba. Ha távolodom is, te akkor találsz vissza. Azt hiszem, nyertem egy Barátságot. Barátot egy barátért; és mennyi különbség van, az egyik a fekete oldal, a másik a fehér, a lélek legbelső polca.

Kapcsolatokban létezünk, nevetéssel színesedik a világ. Ahogy a #Tezenisben a Saint Tropez melltartóból, ha kettőt vesztek, most csak 7990 ft, így háromezret meg tudtok spórolni, és a nagyfönők szerint nagyon ügyes vagyok vevőzésben, tehát melltartókkal álmodom. Semmit nem cserélnék el semmiért. Semmit nem játszanék el. #soseszégyeldmagad

És te?