(photo credit: Spirit Színház facebook oldala)

Frenák Pál előadásai szoktak rám ilyen hatással lenni, hogy a színháztól az egész hazautat sokkos állapotban teszem meg, és körülbelül a külső szemeknek olyan lehetek, mint aki be van állva. Június 29-én, (a pár politikai utalás miatt, ami esküszöm nem direkt alakult így, hanem ennyire a saját véleményemhez hozzátartozik, ha erről a darabról mondok kritikát, szóval a politikai utalások hatására jelenleg nem tudott máshol megjelenni. DE attól eltekintve, hogy mitől hangos most a sajtó, ha beírjuk e Színház nevét, én rendkívül ajánlom ezt a darabot - a szerk), a Spirit Színházban jártam, hogy megnézzem az „Equus” című darabot. A végén már azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Hogy azonnal ki kell jutnom a levegőre, hogy rágyújtsak, hogy érezzem, hogy szabad vagyok és nem vagyok bezárva. A hazautat teljes eksztázisban, teljes sokkban tettem meg. Az is a gondolataim között volt, miközben a darabot néztem, hogy az „Equus” -t ajánlanám minden olyan személynek, akik megszavazták a pedofília-(homofób)-törvényjavaslatot. Leültetnék mindenkit, hogy nézze meg ezt a darabot, aki azon a véleményen van, hogy a szexuális felvilágositás csak és kizárólag a szülők dolga. Vagy aki egyetért azzal az alaptörvényi ponttal, hogy „az anya nő, az apa pedig férfi.”

S az örökös vallási kérdés: jobb nélküle, mint vele? Egy keresztény, ha tényleg keresztény, vagy egyáltalán, aki vallásos, az csak konzervatív, szigorú és elvakult lehet? Egy 17 éves fiú megvakít hat lovat, aminek hatására a pszichiátriára kerül. E beszélgetések folyamán nem csak a fiút és a pszichiátert ismerhetjük meg, hanem a fiú családját is: hogy milyen lehet felnőni egy ateista apa és egy nagyon is keresztény anya gyerekeként. Hogy milyen lelki terheket, milyen fajta traumatizált öröklődéseket adunk át a tudtunkon kívül a saját gyermekünknek, ha mi magunk sem vagyunk ténylegesen rendben. Hogy mennyi régi sérelem és elnyomás van bennünk, amikről olykor még saját magunk sem tudunk. Hogy igenis van olyan, amikor a másikkal való már-már túlzott törődésünk nem más, mint menekülés attól, hogy saját magunkkal szembenézzünk. Az emberek többsége rohadtul utál önmagával mélyebben foglalkozni, és észre sem veszik, de a menekülés válik egy idő után számukra a legtermészetesebb hétköznapi tulajdonsággá. A legnagyobb biztonságuk, és védőhálójuk lesz egyben. De ez a fal, ami az elköteleződés, a kötöttség és a bizalom elé került, nem egyik percről a másikra kerül fel, és egészen biztosan lehet állítani, hogy nem is magától. Mindennek vannak előzményei, következményei és utóhatásai akkor is, ha nem rögvest reagáljuk le helyesen.

Az „Equus” valójában nekem az egót (is) jelenti. Azt az egót, amit olykor nem engedünk el a párkapcsolatunkban, a házasságunkban, vagy épp a gyermekeinkkel szemben. De olykor még saját magunkkal szemben sem. Azt az egót jeleníti meg, ami miatt nem látjuk a valódi világot, és a szavak valódi jelentését. A túlzott egoizmus és hiúság többnyire a metaforája a legfőbb bizalmatlanságnak, amit önmagunkkal szemben érzünk: nem bízunk és nem ismerjük azt a személyt, aki valójában vagyunk. Folytonos kérdésekkel, és negatív érzésekkel bombázzuk magunkat, amikor kettesben vagyunk saját magunkkal, és épp ezért, mert nem bírjuk elviselni az egyedüllétet, nem tudunk mit kezdeni az egyedüllét fogalmával, így folyton emberekkel vesszük körbe magunkat. S mivel a társaságban lévő énünket már ismerjük, arról nem is beszélve, hogy hálásak vagyunk, hogy nem kell egyedül lennünk, nem kell önmagunkkal törődnünk, így a megkönnyebbüléstől a magunk előtt lévő fal egyszeribben olyan lesz külső szemmel, mintha nem is létezett volna soha. Mintha semmi probléma nem lenne velünk, mintha a lehető legjobb barátai lennénk önmagunknak, és senki meg nem mondaná, hogy ez csak játék, ez csak színház, és valójában az önbizalmunk nem éri el az 1%-ot sem. Ebben a megjátszott önbizalomban van szükség a legjobban a kapaszkodókra: mert, ha magunkban nem bízunk, akkor szükségünk van olyanra, amiben azért bízunk, hogy ne engedje, hogy szétessünk. Ördögi kör.

Mindenkinek megvan a saját démonja

A darabban a legtöbb szereplő több szerepet játszik el. Ilyen az anyuka szerepében lévő Hermányi Mariann is, akinek a saját kapaszkodója, segítője maga a kereszténység, a vallás. Ilyen családi környezetben is nevelkedett fel. Minden mondatából kiérezni az elvakultságot, a jogosnak hit hitet arról, hogy ő látja jól a világot, hogy az ateista férjével semmiről sem lehet valójában Istenről beszélgetni, mert állandóan támadásba lendül. Mint a realista, az észszerű lenne párba állítva a spiritualitással, a lelki síkkal, miközben az anyáról lerí a bizonytalanság, a gondosan beállított és elkészített felszíni énje. Kiérzed, hogy nem csak az apa, de ő is úgy látja, ő is azt tartja legfőbb feladatának, hogy összetartsa a családját, így kiérződik, hogy a közös alapjuk egy és ugyanaz. Lehet, hogy másképpen nevelték őket, lehet, hogy másképp dolgozták fel a múltjukban ért sérüléseket és problémákat és nehézségeket, de az alap világlátásuk egy s ugyanaz, vagy ha nem is ugyanaz, de sokkal jobban hasonlítanak egymáshoz, mint különböznek. Az előadás közepe fele, amikor a főszereplő, Alan rádöbben, hogy valójában mennyire is hasonlít az apjára, arra az apára, akit eddig egyszerre megvetett, gyűlölt és félt tőle., és hogy az anyja valóban több annál, aminek látta, a néző is elérhet a piramis tetejére, ha még nem ért el ahhoz, hogy a szereplők személyiségét kibontsa, és összerakja a valódi puzzledarabokat.

Mit mondd ki a családról a normális, keresztényi erkölcsökön alapuló törvény? Mi a normális család? Hogy az anya nő, az apa férfi, a gyerek pedig gyerek, aki úgy viselkedik, ahogy a születési neme meghatározza, és csak és kizárólag a szülei azok, akik felvilágosíthatják őt szexuális témában.

Ezért is fontos ez a darab. Egyrészt azért, mert látszólag az a családmodell kap szerepet az „Equus” -ban, amit a jelenlegi magyarországi társadalom-, és politikai elit teljességgel elfogad, másrészt pedig azért fontos, mert ez a családi modell megmutatja a férgeseit. Hogy nem azon múlik egy tökéletes család, hogy az anya nő, az apa meg férfi. Nem a nemek arányától függ, hogy az adott család mennyire normális vagy tökéletes, hanem attól, hogy a benne lévő felnőttek mennyire egészek, önazonosak, és hogy milyen mélységben és minőségben állnak az olyan dolgokhoz, mint például csalódás, bizalom, őszinteség, szeretet kifejezése, vagy ne adj Isten, a traumák helyes feldolgozása. Az, hogy az ember milyen nemű, igencsak másodlagos és apróbetűs rész…. résznek kéne lennie. Az, hogy a politikai elit, nevezzük nevén, a jelenlegi Miniszterelnökünk olyat nyilatkozik a napokban, amiből az derül ki, hogy szerinte a szerelmi csalódást átélő fiatalok többsége nagyobb számban lesz homoszexuális, és hogy az egész homoszexualitás egy eltévelyedés, különböző kérdéseket vett fel, de főleg ezt: Kedves Miniszterelnök, te drága, mondd csak, mikor élted át azt a szerelmi csalódást, aminek következtében megkérdőjelezted, vagy legalábbis elgondolkoztál a saját szexuális irányultságodról? Mikor ért téged egy ilyen jellegű szerelmi csalódás, amivel még mindig nem sikerült teljesen megbékélned?

Mi van akkor, ha a szülők nem tudnak beszélni az érzéseikről, ha nem is tudják helyesen kifejezni azt, amit éreznek és gondolnak, vagy ha egyszerűen a szex, mint beszédtéma, az is idegen a számukra? Ilyenkor milyen szexuális felvilágosítást várhatunk majd el? Ha a tizennyolc éven aluliak nem beszélhetnek arról, ami bennük végbemegy, ha egy olyan világban nőnek fel, ahol a másság megbocsáthatatlan és elfogadhatatlan, és egy hívatlan vendég, amit a lehető legsürgetőbben ki kell gyomlálni, akkor csak azt érjük el, hogy a fiatalok körében még nagyobb legyen az önbizalomhiány, az önutálat, és az önhazugság. Az öngyilkosság arányát fogjuk növelni, meg az alkoholizmust, a függőségeket, és nem a kiegyensúlyozott, boldog életet. Ha mindennapivá és természetessé és jogossá válik a kirekesztése valakinek csak azért, mert ő más, mint a többiek, az nem egy fejlődő világot mutat. Az elfogadás jelentése nem az, hogy mindent elfogadunk, ami a saját véleményünkkel egyezik, és ami ellent mondd, azzal egyszerűen nem törődünk. Az elfogadás azt jelenti, hogy azt is elfogadjuk, vagyis törekszünk rá és pozitívan állunk hozzá, ami eltér a saját véleményünktől, személyiségünktől.

Az apa, akit Mészáros Tamás alakít, ateista, reál-, és tényember, nyomdász, és többre becsüli a könyveket, a tudást, mint a televíziót, vagy a felesleges szórakozást, ami mögött nincs kézzel fogható tartalom. Ő az, aki megtiltja a fiának, hogy folyamatosan tévét nézzen, ő lesz az, aki azt is megtiltja, hogy a lakásban legyen egy ilyen készülék. Szigorúság, figyelem, tisztelet és kötelezettségek: talán ez a négy kifejezés illik hozzá a legjobban. A viselkedéséből, és ahogyan a fiával bánik, lehet következtetni, hogy ő maga milyen családban nevelkedett fel. De az, hogy magáról hogyan vélekedik, az is kiderül abból a mondatából, amiben azt fejti ki, hogy a felesége jobbat érdemelne nála, és hogy néha már a felesége is megbánta, hogy egy olyannal van együtt, aki nem osztozik vele a hivőségben. Érezni a lemondást, és érezni, hogy valami feldolgozhatatlan trauma még mindig a lelkét nyomja, amit csak bezárt a fiókba, mindenféle törődés nélkül. Hogyan várhatnánk el egy ilyen személyiségű szülőtől, hogy felvilágosítsa, hogy fontos és érdemleges dolgokról beszéljen és tanítsa meg rájuk a gyermekét, aki saját maga sincs tisztában azzal, hogy ki is ő valójában? Ha ő is csak azt látta, hogy az érzelmek a gyengeség jele? Igen, mindig erre a kérdésre térek vissza, mert amióta kijött a pedofília-törvényjavaslat a homoszexuális-, illetve LMBTQ módosítással, azóta már automatikusan az jár a fejemben, hogy mi lesz a mai generációval? És az ő gyerekeikkel? Hogy vajon a politikai elitnek megint sikerült elcsesznie egy újabb generációt?

Ez a család toxikus, amit csak akkor látunk meg, ha igazán közel merészkedünk hozzájuk. Szeretik és védik egymást, ismerik is egymást, de úgy olvadtak egybe, hogy önmagukat kívülre rakták. Úgy lettek egységben, hogy saját magukat nem rakták 100%-san bele. Szeretik egymást, és mindent megtennének egymásért, ezt nem lehetne kérdőre vonni, de közben teljességgel hidegek, mert az egojukat csak kint hagyták az ajtó túloldalán, de nem engedték el, nem gyúrták egybe a két egot… Nem küzdöttek egymásért. Az egojuk még mindig ott volt a hátuk mögött, az ajtó másik oldalán hagyva, nem nyúltak hozzá, de bástya volt, ami védte őket. Egy jó kapcsolat attól lesz jó kapcsolat, hogy nem félemberként mentek bele, hanem mind a ketten egészek vagytok. Miért fontos ez? Mert így kevesebb az esélye annak, hogy úgy mész bele egy kapcsolatba, mint egy roncs, vagy mint, aki csak menekül önmaga-, vagy épp az aktuális szerelmi csalódása elől. Ebben a házasságban, ami a darabban van, a felek csak szeretik és kitartanak egymást mellett, védik egymást, tehát tisztelik egymást, de nem dolgoztak meg magukért. Nem került le az ego, nem lettek meztelenek egymásért s egymás előtt; így nevelkedtek, ilyen családban nevelkedtek nagy valószínűséggel ők is. Nem tanulták meg, mikor és kitől is tanulhatták volna meg, hogy az ego az minden, de nem a valódi szeretet alapköve. Hogyan várhatnánk el, hogy a szülők ne csesszék el a gyereknevelést, ha ők magukat is elcseszték valamilyen szinten?

Jó de, miről szól az „Equus”? Jó egyáltalán?

10/9-es: leginkább a színészi játék az, ami feledhetetlen. Erős, brutális, és leköti a figyelmed. Láttam már lakásszínházban előadást, például a FAQ Színháztól az Álmodozókat, de, (saját véleményem szerint), nekik az inkább kísérleti előadás volt, mint egy komoly, fajsúlyosra sikerült, elgondolkodtató és a valóságra reflektáló színházi előadás.

„Vád alá helyeznek egy 17 éves fiatalembert, aki brutális módon megvakított hat lovat az angliai Hampshire-ben. Az ügyészségen dolgozó fiatal nő felkeresi barátját, Martin Dysartot, a neves pszichiátert, s megkéri, hogy foglalkozzon a fiúval. Martin Dysart, a pszichiáter feladata feltárni az utat, ami a szörnyű bűntettig vezetett. A kezelések során a fiú és a pszichiáter idegölő csatákat vívnak egymással azért, hogy megismerjék egymás titkait. De végeredményben mégis ki kinek a páciense? Dysart a saját démonjai szürke rabja, míg Alan együtt vágtat a sajátjaival. A fiú és orvosa között szövődő kapcsolat mindkettőjük életét megváltoztatja, de vajon meg is menti-e?” – Áll az előadás leírásában a színház weboldalán.