A boldogság pónilovakon jár.  Lófarokba kötöttem a hajam, s egy üvegborral meg gumicukorral ülök a teraszon. Szereted, mikor lófarokba van kötve a hajam, szereted, mikor borral várlak, szereted, mikor csillagokat kémlelünk. Még nincs sötét, csillagok sincsenek, éppen most megy le a nap, minden rózsaszínes és narancssárga. Ahogyan mi, mikor kiejtjük a szavakat az esti fényben, és nevetve  rád dőlök, mire csak nézel és látom rajtad, hogy nem tudod hová tenni. Hogy vajon ezzel a nagy érintkezéssel mit lehet kezdeni. Igazából nem is látom, csak érzem az érthetetlen tekinteted. Vagy hogy lehetne ezt mondani? Mintha tudnád, hogy mit kéne cselekedni, csak nem mered, mert akkor olybá' tűnik, eltűnne minden, ami jelenleg fontosnak látszik. Mindent eldobnál a szabadságért, tudod, neked talán ez a végzeted is. Önmagad kapcsolata saját magaddal, hogy azt tud csinálni, amihez csak kedved van. Az akarattal jössz, s nekem már rég nincs akaratom ilyen szempontból. Kiélvezni a lelket a szívben, a szívben a lelket, az ésszerűség hiánytalan cikkszám lett bennünk. Néha vannak pillanatok, mikor elhiszem, hogy elég vagyok. Az ilyen boros-teraszos pillanatokban is az elég vagyok kategóriába ringatom magam, és elhiszem magunkat, elhiszlek téged, elhiszem saját magamat is. Az egészben talán ez a legnehezebb: önmagamat elhinni, miközben belül még mindig ott lappang a már-már magabiztos (ős)erő. Az valahogy mindig velünk van, még akkor is, ha éppen apró darabokra esünk szét. Szeretnélek megóvni, csupán képtelen vagyok rájönni, hogy mitől is. Lehet, hogy magamtól. Magunktól felesleges lenne. Szóval lehet, hogy magamtól, ahogy lassan láthatóvá válik az égen a hold. Félhold; se nem új, se nem teli, csak a szimpla megszokás. Kicsit megszokássá válsz, s ettől félek a legkevésbé.

Lófarokba kötött hajjal, ujjatlan, térdig érő fehér pólóban ülök a teraszon, a kezemben fogom a térdemnél az üvegbort, és csak nézem a már fent lévő holdat. Kicsit megszokássá válsz lassan, kicsit megváltoztam, és kicsit majdnem elvesztettem a jelenlétemet. Nem te hoztál vissza, te csupán csak létezel nagy, kimondott szavak nélkül. Pedig a tetteknél van, hogy jobban értékelem az őszinte érzelemkinyilvánításokat. Megígéred, hogy akármi lesz is, a mi örök kifejezésünk tényleg örök lesz? Megígéred, hogy maradsz? Akkor is, ha mennél, akkor is maradj, csakúgy, mint régebben. Tudod, mikor nem hittem el egészen, hogy itt vagy. Nem hittem el, hogy itt lehetsz, hogy nem pusztán játék az egész mindenség. Az egész mindenséged. Túl komolyan veszed a komolytalanságot. Túl komolyan veszed a szabadságod, mikor én már kezdek kilépni a túlzott függetlenségből. Biztonsági kör a bizonytalanságban, mégis a legnagyobb védelem lettél az álarc nélküliségben. Csak ki ne mondanád, amiktől hirtelen kérdőjelet érzek a fejem felett, és legszívesebben sarkon fordulva közölném veled, hogy régen azt mondtad, nem akarsz bántani. Elmúlt? Elmúlunk, mikor kimutatom a fontosságot, visszatérünk, mikor engedem, hogy múljon, ha az kell.

Lófarokba kötött hajjal, térdig érő fehér pólóban ülök a teraszon törökülésben, a térdemnél az üvegbor, az érzelmek miért okoznak ijedtséget? Miért ijesztő az a tudat elsőnek sőt még akár tizedszerre is, hogy van, aki saját magadnál is fontosabb? Hogy tűzbe mennél érte, hogy az üvegbort is ledobnád a negyedikről, ha úgy van, hogy semmi sem számít, ami veled van, ha  a másikkal minden rendben? Hogyan keveredik bele ilyesmibe az ember? Hogy nyugodt vagy a tudattal, hogy minden rendben. Veled. S így velem is. Iszom egy kortyot a borból, és éppen most jelensz meg az ajtóban. Szó nélkül leülsz mellém a teraszra, feléd nyújtom az üveget, elfogadod, cigarettára is gyújtasz, rád dőlök, de most csupán annyit mondasz, milyen csodálatos az égbolt.

"Az érzelmek a viselkedést irányító fiziológiai folyamatok, míg érzések csak akkor ébrednek bennünk, ha az agy észleli ezeket a folyamatokat és reagál rájuk. Először az érzelmek alakulnak ki, és csak azután az érzések." William James e fenti feltételezéséből az következik, hogy például azért félünk, mert észrevesszük, hogy őrülten dobog a szívünk és reszket a kezünk, nem pedig fordítva." (Paul Martin: Szex, drogok és csokoládé. Az élvezet tudománya).

Belső lenyomatként bukkannak fel az érzések. A remegő kéz azt váltja ki belőlem, hogy félni kezdek és azt érezni, hogy valami nincs rendben, hogy valami történni fog, aztán pedig kiderül. Beborul hirtelen minden pár másodpercre, pedig egy zárt helyiségben ülünk, világítás mellett. A tárgyak úgy váltakoznak, ahogy mi magunk cselekszünk: idomulnak hozzánk. Ahogy jobb esetben, mi is idomulunk azokhoz, akiket szeretünk. Ha már nem tesszük, minden más előrébb valóbb lesz annál, amit anno a szívünkben őriztünk Kiscsillag-módra; és még csak bánni sem fogjuk.

Lófarokba kötött hajjal, térdig érő fehér pólóban, egy üvegborral melletted az ég alatt a teraszon jut eszembe, hogy hagynom kell a teret békében, mert már csak így repkednek a szívek... háló nélkül.

Trauma-sík

Jönnek, s én biccentek, hogy sziasztok, hogy vagytok, gyertek
közelebb.
Egyik sem tud igazán közel jönni, ahogyan te tetted, nem csak
a balkonon kortyolgatva a bort az éjleple alatt, ezek mind csak
poszttraumás emlékek a feljövő jelenlétben, nem is
jávorszarvasokkal álmodó testképzavar és nem is
káprázik már a szem, hogy mi van akkor, ha nem is vagy valóságos.
Eljátszottad a szereped addig, míg bele nem pislákoltak az
életedbe, azt ugye senkinek sem megengedő, tilos
kontárkodni és törődni, hazugnak talán békésebb, az
őszinteség csak valami újdonságot szül, mitől ikszeket rajzolsz az
utcakövére, és akarat nélkül merülsz el a hajzuhatagban. Belétek
esni nem biztonság, csupán egy tény, hogy belétek lehet esni anélkül, hogy maradnátok.
Főleg te. Minden párbeszéd, ami kicsit is érdekesnek számított, jeleneteket
játszanak le a gondolataim között. Otthagytuk magunkat a "nem tudunk szeretni", és a "majd megbeszéljük"
között lévő üres síkban, s már a hibákat sem róhatom fel, hisz nincsenek.
Túl zártan vagyunk ahhoz, hogy szabad lehessen, s mégis
inkább kapaszkodó, mintsem elengedés. Belekavarodtál, belekavarodtam,
Könnyebb elengedned, mint hármat előre lépni -
én már csak élvezem.

(2017.08.02, 12:03)