Tűzpirosan égeti a bőrömet a rózsa, amit tőled kaptam. Sétáltunk, és hirtelen elém álltál. Ha néha nem figyelek rád pár percig, akkor mindig meglepsz. A tizedik után jöttem rá körülbelül, hogy téged nem szabad figyelni - csupán akkor, ha engem figyelsz, és akkor is mosolyogva, kérdőn rád nézve, hogy "na mi van?" Megijedsz, ha tudatosan csak néznek téged, mert akkor olyan az egész a számodra, mintha tartoznál valahová. Túlságosan erős az ember szabadság vágya, pedig eddig azt hittem, az enyémet lehetetlen lenne überelni. Lassan fölém nősz, én meg elkezdtem hagyni. Össze-vissza játékot játszol. Ahogy a cigarettázást a gangon, vagy ahogy hazafelé menet mindig eldobod a sarkon az éppen használt cigarettacsikket, hogy ne vegyem észre, hogy rágyújtottál. Pedig otthon tekered a következő adagokat. Irányítani akarsz, és mindent tudni. S engedem addig, míg el nem éred a végső határt. Ha a nagy térből kifutsz, rövid időn belül semmi sem marad. Semmi kérés, óhaj, csupán integetés, hogy eljátszottál. Eljátszani az embert mindig könnyebb, mint megtartani. Vagy éppenséggel megszerezni, megkapni: mennyi szinonima egyetlen egy szóra.

Tűzpirosan égeti a bőrömet a rózsa, amit tőled kaptam. Ha nem kéne, akkor mindig meglepsz. Mikor valamire épp várok, akkor sosem történik meg. Inkább keresztül-kasul rohannál a tömeggel szemben, mintsem azt csinálnád, amit elvárnának tőled. Az ablakból látom, ahogyan rágyújtasz lassan egy szálra a gangon. Feszült vagy; látni a tartásodon. Nem megyek ki, te pedig nem sietsz be. SMS pityeg a telefonomon. "Mindjárt megyek.Szeretlek." Írod most a gangról, a lakásunk előttről, csak egy másodperc és itt lennél velem, de nem akarsz feszülten velem lenni. Visszaírom, hogy én is. A hátadat látom csak, mikor elküldöm az üzenetet, de még így is érzem a mosolyod. A láthatatlan célom lett a felvidításod, néha akár bármi áron is. Azt akarom, hogy minden pillanatban boldog légy, hiszen megérdemled. Talán ezért viselek el olyan sokat.

Tűzpirosan égeti a bőrömet a rózsa, amit tőled kaptam. Ahogyan a nap téged süt most kint a gangon, miközben már a harmadik cigarettánál tartasz. Volt már ilyen a kapcsolatunk: látni egymást, érintkezés nélkül. S fura érzés, mikor egy-egy mozdulattal mégis. Bizsergetően fura, mintha valami titkos barlangba járnánk, ami csak és kizárólag a miénk. Felírnám ezt receptként olyan pároknak, akik úgy érzik, túl sokat vannak együtt. Csak lássátok a másikat, de sehogyan se érintsétek meg egymást. Mondjuk egy hétig. S ha beleőrültök ebbe másfél-, két nap után, akkor csak a vágy tart titeket össze. A vágy nem szerelem. Még csak szeretet sem. Ez az egyik módszer az érzelmeink tesztelésére: a vágyban a kontextus szeretője. Képzavaros, talán értelmetlen mondat is, mint ahogy néhanap az ösztönből jövő cselekedeteink. Úgy bírod ki az egy hetet, hogy tisztában vagy vele, egy hét után bármikor megérintheted és nem zavar, mert addig is legalább ott van köztetek a látás: megláthatod a valódiságát, megláthatja a valódiságod, figyel és figyelheted, és ez néha sokkal erősebb, mint a folytonos érintkezés. Az puszta birtoklás, puszta kielégítő vágy, a látás mélyebb, összetett és valósabb. Hisz nem hiába mondják azt, hogy a szem a lélektükre, ugye?

Tűzpirosan égeti a bőrömet a rózsa, amit tőled kaptam. Ahogy a szavaid, amiket néha hozzám intézel. A tettek, amik megtörténtek. Az üres érzések, amik körbelengtek, majd minden apró figyelemnél felszálltak, akár egy luftballon. Könnyű elérni, hogy szeresselek, de megtartani is képes lennél rá? Könnyű elhinni, hogy beszélek, de vajon a hallgatást mennyire tűrőd el? Nem a zaj beszédes két ember között, hanem a csend. Ahogy most itt állok a konyhában, te pedig a gangon, érezni a csendünket. A sajátunkat. Biztonságot ad, ezért tehetünk bármit és semmit és mindent egyaránt. Ha beleüvöltesz hirtelen a csendbe, nem azért kapjuk fel a fejünket, hogy meghalljuk mit üvölt a másik, hanem azért, ahogyan üvöltött. Hosszan és elnyújtottan, röviden vagy szaggatottan, telitorokból vagy szívből, mesterkélten, önállóan, fájdalmasan vagy nevetve. Hozzánk szólt, vagy csak magának.

Tűzpirosan égeti a bőrömet a rózsa, amit tőled kaptam. Bejössz végül a konyhába. Kinyitod az ajtót, becsukod, majd megállsz és rám mosolyogsz. Nincsenek kérdések, érintkezések, egyből kapcsolódsz. Ha ez vágy lenne, már egyből az ágyon kötnénk ki hatalmas nagy hangos kiabálások és nyögések közepette, és az ágyon kívül csak a folytonos frusztráltságtól lennénk hangosak. Nem szeretett lenne, csak elviselése annak, hogy a szex jó, a többi nem érdekes, mert úgyis kialakul. Még mindig mosolyogsz rám, majd leülsz a pulthoz, eléd teszem a kávét. Beindítom a sütőt, majd leülök én is.

Tűzpirosan égeti a bőrömet a rózsa, amit tőled kaptam. És ami itt virít köztünk az asztalon, pedig már két hetes. Az ami jó, az mindig tovább tart. Kap levegőt.