Abroncs és likör. A két kedvenc párosításom, mint a tulipán az orgonával, vagy a felhevűlt látkép a Dunára néző teraszról. Megnyerő bátorsággal ültem fel egyik nap a repülőre, hogy elutazzam hozzád. Előtte beszéltünk róla, mégsem terveztük meg, s olybá' tűnt, az egész pusztán csak elméleti síkon működik köztünk, a gyakorlat mindig várat magára. Tudnom kellett, hogy veled is csak tervezek, vagy veled végre a közös valóságunk is megszületik. Tudtam a címed, a repülőről leszállva taxira szálltam, és elmentem a lakáshoz, ahol éltél. Régimódi épület, kovácsoltvas kapu és ablakrácsok. 45 négyzetméteren az életed.

A Charles Bridgen végigsétálni olyan, mintha a múlt találkozna a jelennel, s közben felhőtlenül boldog. Mondjuk ez egész Prágára igaz. Más személyiség leszel ott. Nincsen semmi szürkeség, csak szivárvány. Megfogtál, és elvittél sétálni; azt mondtad, ezt szeretnéd velem ott a legjobban csinálni azóta, hogy első nap megérkeztél. Hogy megoszd velem a várost. Hangosan nevettünk, kézenfogva végigjártuk a félvárost, a villamosok úgy mentek el mellettünk, hogy olybá' tűnt, mindig is ismertem őket. Azt mondtad, nem engedsz el. Ott ragadtam pár hetet. Beléd ragadtam egy évtizedet.

Felégettél bennem egy világot úgy, hogy közben fel is építettél bennem egyet, ami 87%-ban közös lett. Nem úgy közös, hogy nélküled nem müködne, hiszen müködne az, csak már mindig ott lennél a csempékben. Belé-, és belém ivódtál, én meg hajlamos vagyok úgy viselkedni, mint egy (szerelmes) tinilány. Igazából nem tudom, milyen egy szerelmes tinilány, mert sosem voltam az, csak azt hiszem, illik ezt mondani, az ilyen elborult viselkedésre. Másokkal annyival könnyebb együttlenni, mint veled, és mégis te raboltad el a szívem. Hogyan lehetséges az eféle szeretet? Meg szeretet egyáltalán, és nem csak valami görcsös ragaszkodás-rajongás? Néha úgy érzem, aztán belegondolok, és rájövök, hogy sosem tudnálak kivonni magamból. Kivonni magunkból. Már a tudat sem rémisztő, hozzászoktam. Ahogy a reggeli kávé-cigarettázós kombinációhoz is hozzá lehetett szokni minden reggel Prágában, a lakásodban, mikor nálad vendégeskedtem. Vagy inkább beköltöztem hozzád, s te hagytad. S mikor én hagytalak, te jöttél. Akkor nyugodtál meg, mikor nem loholtam a nyakadban folyamatosan. Idő kellett, míg megértettem, és te ezt már az elején elmondtad a konyhádban ülve az anyukádnak. Hallottam, vékony fal volt köztünk. "Hónapok, évek kellenek, de a barátnőm lesz." Mintha hosszútávra terveztél volna, pedig sosem voltál az a fajta, aki hosszútávra tervez.

A kézzel írt levelek a szerelmeim. Elkezdtél írni nekem, pedig ha nem dohánypapír készült a papírból, akkor hozzá sem értél, mégis regényeket írtál. Hosszabbakat, mint én válaszképp. Állandóan tanultam belőled, rólad, miattad. Megtanítottál szeretni, élni, önmagamat sosem szégyelni. Megtanítottál táncolni az esőben, és önfeledten, magától értetődően ott lenni akkor is, mikor testben nem vagyunk egy városban sem. Megtanítottál a türelemre, pedig te annyira nem is voltál az. Megtanítottál arra, hogy a hit mély dolog, és szükséges, és nem szabad elrejteni, hanem meg kell élni. Megtanítottál felnőni, és arra is, hogy fokozatosan otthon legyek az aggódásban, de mégse merüljek el benne. Megtanítottál a csendre, és hogy zavarosak vagyunk érzelmileg, mégsincs felemelt hang és veszekedések köztünk.

Aztán jött egy másik személy, akivel minden olyan egyszerűbb. Talán, mert nem rabolta el a szívem, a lelkem, csupán egyensúlyba helyezte a zavargást a nyugodtsággal. Két lépésben érlelődő mindenség. Az egyikben meghalsz, a másikban élsz. Így leszel egyben. Tényleg igaz az, hogy a meghaláshoz kell egy újjászületés; elvileg ketten vagytok, a gyakorlatban meg (talán) hárman, s mégis a halál az örök rész, ami újra és újra kivirágzik az emberi lélekben. Mintha hárman lennétek különválasztva, mégis egy egészet alkotva: az intelligens rész, a lélekbeli szívrész, és talán az ekettőt összekapcsoló harmadik, a felnőtti megállás. Képtelen vagyok a helyes megszemélyesítésre, hogy elmondjam rendesen, amiben benne vagyok jelenleg: mégis, sosem volt még ennyire színtiszta kiegyensúlyozottság bennem és kívül. Mintha minden ellentétpáros megtalálta volna a párját, és most vidáman kacarásznak egymás mellett. Mint a kultúra a pesti léttel. Úgy látszik, mindent ki kell elégíteni bennem, hogy tökéletesek legyünk.

'A Te "idegenséged" mellett keresem az igazi otthont - ez a kulcs. Sikerül? Nem tudom. Úgy érzem, igen.' (A bilincs a szabadság legyen - Mészöly Miklós és Polcz Alaine)

érzem, hogy a háromból egy lesz. De pont jó.