Március 9-én a Trafóban jártunk, méghozzá egy igen erős négyest néztünk meg. Külön-külön mind a négyen letettek már valamit az asztalra, és nem is akárhogyan, de vajon együtt is képesek voltak rá? Vajon az abszolút nagy női-őserő, a négy különböző világot mennyire tudják egy egységgé alakítani? Biczók Anna, Dányi Viktória, Furulyás Dóra és Vadas Zsófia Tamara: Tatiana című előadásáról van szó. Kritika következik.

A darab elkezdődik, és teljes csend telepedik a színházteremre. A mozgásuk, a saját ritmusuk adja a derekát az előadásnak, s a hirtelen rádtörő némaság miatt úgy érzed, legszívesebben felüvöltenél. Nincs zene. Túl nagy a csend, túlságosan váratlan volt ahhoz, hogy felkészülj rá, hogy magad maradsz körülbelül 50 ember közt. A táncosok mozgására és önmagadra figyelsz az elején, hogy ne kiabálj fel, hogy ne a te hangod legyen a legerősebb, hogy nyugodj le, vidd le magad alfába és csak lazulj, de ne annyira, hogy ne tudj magadról. Párhuzamosan követik egymást a lassú mozdulatok, mint egy jól irányított költészet. Zavarbaejtően csodálatos az elejétől a végéig: főleg abban zavarbaejtő, hogy mennyire önmagunkra koncentrál. Hogy nem csak egy darabot nézel, kortárs táncot, hanem külön-külön beléd költözik s egy percre sem hagy magadra; nem engedik meg a lazsálást, gondolkodnod kell, érezned kell, küzdened kell. Élned kell.

Négy teljesen más, mégis egyforma lány van szembe veled a színpadon. Az egész Anyegint eléd varázsolják, Tatiana hangulatingadozásaitól kezdve az érzelmein át a kimondott mondataiig. A tánc beszél, és ezeknek a lányoknak minden porcikájuk kommunikál. Cenzúrátlanul beléd vágja a kést, és a kihúzása előtt még hangosan dübörög is a mellkasodon.

Sima, utcai öltözékben vannak mindannyian. Minimalista helyszínen minimalista emberek: mintha csak épp most tértek volna be az utcáról a lakásunkba, ahol két pohár bor mellett lázasan csevegünk a lélekben megszunnyadó gondolatokról, a felgyülemlett elengedésekről s maradásokról, a kiaknázhatatlan megválaszolhatatlan kérdésekről. Vannak pontok, mikor a szád nevetésre áll, talán mert annyira eltalált valamit benned. Annyira élénkek a lábdobogások, a pillanatképek, a dísztelen tér, a mimikák, az egységé válás, az adott nő megjelenítése mindenestül. A sima utcai ruha, a farmer adja meg az alaphangulatot az egésznek lehet, a földönmaradást és az egyszerűséget. Bármi is történik, csak legyél önmagad.

(fotó: Nagy Enikő, Trafó )

Hányszor éreztük már azt, hogy kiabálni akarunk? Üvölteni a félelemtől: attól a félelemtől, ami a mellkasunkra úgy telepedik ránk, mint egy nehézsúlyú birkózó teste. Hányszor éreztük már azt, hogy a tudatunkkal tudjuk hol vagyunk, mit csinálunk, kik vagyunk és mi a helyes, de a tudat alattink ki akar törni? Zúzni akar és lázadni. Hányszor féltünk és hányszor éreztük úgy, mintha a hirtelen besötétedett helyen valaki figyelne minket s inkább becsukjuk a szemünket, hogy egyáltalán ne lássunk semmit se?

Mert volt egy rész az előadásban, mikor koromsötét lett. Pont akkor, amikor a néző pulzusa az egekben szárnyalt, s így a sötétség hidegzuhanyként érkezett meg. Vert a szív, nem tudtad mit csinálj, tekinteteket éreztél magadon, és mintha bármelyik percben odajöhetne valaki eléd, mögéd és azt mondaná, hogy „hú”, te pedig már elképzelted a lelkiszemeid előtt, ahogy felvisítasz. Behunytad a szemed, akkor jobb volt, mégsem tudtad negyedmásodpercnyire sem csukva tartani, mert mintha valami vagy valaki kényszerítené, hogy kinyisd és lásd a semmit körülötted. Hogy a semmi is a jelen sőt, a jelen néha semmi, olyan gyorsan távozik.

Majd az egyik Tatiana nagy hassal jelent meg előttünk, mikor a nagy textil le került róla, ami mögé eddig elbújt. S mintha az a négy megjelenítés arról szólna, hogy önmagunk énjei hogyan küzdenek és harcolnak egymással bennünk: hogy mikor és hogyan győznek a belső énjeink. Hogy mi zajlik bennünk, mikor kívül összecsapnak a fejünk felett a hullámok, vagy éppen minden simának tűnik.

Ez az előadás egy időutazás: önmagunkba. Van egy alap, van Tatiana Anyeginje, aki cenzúrátlanul levelet írt, kiadva magát és egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lesz azután, bár természetesen ez nem feltétlenül igaz. Érdekelte őt, csupán úgy döntött, nem élhet a félelem kontrollálása mögött; nem retteghet az élettől. Nem retteghetünk az élettől.

https://www.facebook.com/trafohouse/videos/1806469672730374

„Én írok levelet magának -Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja jogának, hogy megvessen engemet. De ha sorsom panasz szavának, szívében egy csepp hely marad, nem fordul el, visszhangot ad.”
(Puskin: Anyegin, fordította Áprily Lajos)

Alkotók, előadók: Biczók Anna, Dányi Viktória, Furulyás Dóra, Vadas Zsófia Tamara
Fény: Dézsi Kata
Zene: Gryllus Ábris
Styling: Vass Csenge
Asszisztens: Kárpáti Lili Melánia, Vámos Janka
Külön köszönet: Kálmán Eszter