A múlt azért van, hogy lenyugtasson a jelenhez. Nem azért múlt el, hogy még nagyobb fájdalmat adjon a jelenhez, hogy ne engedje, hogy elfogadjunk dolgokat: a múlt nem azért van, hogy tovább rágódjunk dolgokon, hogy keseregjünk azon, ami már megtörtént. A múlt és a félelem ebben hasonlít egymásra: nem ellenségek, akiket messzire el kell kerülni, akiket sosem lehet megérteni, nem, ők azért vannak, hogyha megtanulunk megérteni, ott legyenek mellettünk. Addig is itt vannak, csak mint annyi mindent, ezt sem látjuk egyből.

Annyiszor ráébredtem már, csak aztán, mikor túlesek rajta ezen gondolkodni, el is felejtem vagy nem is törődöm vele, és erre is mennyire hajlamosak vagyunk: csak azzal szembenézni, ami éppen bekúszik az agyunk réseibe és szorongat minket, hogy na, most akkor is rám figyelsz, ha akarod, ha nem! S muszáj figyelned rá abban a percben, majd elenged. Arról van szó, hogy mennyire buta kifejezés az, hogy elmúlás. Mi is múlna el? A múlt sosem múlik el, sosem hagy magadra, az életed puzzledarabjait belőle rakod ki a jelenhez, majd a jövőhöz, így belédivódik, és ha elmúlnának ezek a puzzledarabok, az azt jelentené, hogy te magad múlsz el. Pedig nézz bele a tükörbe: Látod magad? Élsz és létezel és lélegzel. Ahogy a reggeli kávék a gangon, a háborgó lelked, a felszabadult szíved, a túlgondolások, a metrón nevetések, az örömittas klisék körülötted, mint a sirályok körözése a tenger felett, és a homályos lencsén keresztül mozgó élet, ami még így is élesebb minden másnál. 

Nem létezik olyan, hogy elmúlás, elmúlt, majd elmúlik. Legalábbis nem úgy, ahogy hajlamosak vagyunk elkönyvelni néhanap: ez nem egy negatív háttérrel felruházott ige. Nem azt kell várni, hogy minden majd elmúlik, ami látszólag tönkretesz minket és nem tudjuk tőle a napfelkeltét sem élvezni. Nem azzal kell minden harmadik szétszedős folyamatot magyarázni, hogy "nem baj, történjen velem, túlélem, mert úgyis elmúlik majd." Igen, mindenki beleesik ebbe a hibába, hogy az elmúlástól vár csodát, felszabadulást, és jobb életet. Csak ennyire semmit nem ruházhatsz fel, hogy az úgymond terheket, vagy nagyobb jelentésű kifejezéseket és cselekedeteket ráteszed más vállára. Az elmúlás, mint egyfajta múlt: s a múlt azért van, hogy a háborgó vizet lenyugtassa, megbékítse a jövőhöz. A jelen a köztes tér a két idő között: megtanulod kezelni, megtanulod önmagad, a világot, az emberi kapcsolataidat, megtanulsz türelmesnek lenni és azt is, mennyire vagy még önmagad, és mikor jelenik meg az a részed, aki már csak megfelelni szeretne. Az élet nem egyoldalú és nem is egysíkú: nem lesz minden monoton, és sosem változó. Nem lesz csak nyugodt és csendes, mint egy állóvíz, ahol sosem történik semmi. Magaslatokba mész és magaslatokba mész le, s míg jó neked a határmentesítés vagy határhúzás olykor-olykor, addig a másiknak is megfelelő lesz: egymáshoz idomultok. Ha valakinek hirtelen túlszűk lesz, akkor nem a határokkal van a probléma, hanem a kapcsolattal: van, hogy a ruhát is szűknek érezzük, pedig lehet előző nap még tökéletesen éreztük benne magunkat. A szűk nem azt jelenti, hogy kinőttük, kihíztuk, hanem a belső világunk gondolja úgy abban az adott percben, hogy ideje kicsit más ruhákba is járnunk.

Az elmúlás is hasonló a szűk érzéshez, és épp ezért, mert az adott belsői hangulatod és gondolataid és érzéseidet és körülmények irányítanak éppen, sosem múlik el semmi igazán, csupán bekerül a raktárba, ahonnan mindig előkerülhet, ahonnan bármi előkerülhet, ha éppen szükség lesz rá, vagy csak úgy dönt, kijönne picit levegőzni.

Az elmúlás van, mint kifejezés, és van, mint a múlthoz tartozó rész: úgy kéne működniük, mint egy nyugtató a folytatáshoz, a jövőhöz. A jelenben feldolgozunk, ismerkedünk azzal, hogy a szűkről a bőhöz és a tökéletesen passzolóhoz érkezzünk. A múlt képes összeborzolni a hajunkat és a belső szerveinket, mint egy jól irányított hurrikán, de aztán türelemmel nyugtat le minket, hogy a végére belenevessünk és rácsodálkozzunk milyen szép is minden. És milyen nyugodt. Éreztétek már? Amikor rövid vagy hosszú percekig vagy napokig, hetekig kattogtok belül, szédülés, rossz közérzet, fojtogató tudat, aztán egyik percről a másikra hirtelen azt veszitek észre, hogy lenyugodtatok, hogy eltűntek a tünetek, hogy mindenre mosolyogtok szívből, még ha az elején üresen is teszitek, de az üresség mindig megtelik élettel; sosem maradsz magadra. Éreztétek már ezeket? Átélitek önmagatok belső harcát, hogy lecsillapodhassatok. Hagyjátok, hogy a múlt összegezzen, lezárhassa önmagát, és beleolvadjon a jelenbe: és tudjuk, hogy a beolvadás, a sorbaállás sosem zökkenőmentes. A múlt ilyenkor mikor összegzi az egész történeteket, akkor kicsit olybá' tűnik a kezdeti összevisszaság és fu-de-nagyon-rossz után, mintha be lennénk nyugtatózva. És kicsit be is vagyunk; lelassulunk, mert a lassúságban érthetünk meg ám mindent. Nincs zónázó vonat, se gyorsvonat, csak személyvonat, ami mindenhol megáll: döcög, de alkalmazkodik a végén.

Csekélység

Mint valami jófajta trip, bele-
kényszerülünk a hullámok csattogásába, amikre eddig csak a
papucsom volt képes a homokos tengerparton, vagy a
városnézésnél, mikor azt hittük, az épületek lenyomatai mi vagyunk éppen.

Mint valami jófajta trip, úgy száguldasz közelítve hozzám,
kanyargósan a tök egyenes úton, kicsit
árnyékban, kicsit napon, kicsit esőben, kicsit futva,
kicsit túl mesélve a végeláthatatlan vigyorgó arckifejezésed.

Mint valami jófajta trip, olyan vagy. A múlt leszel,
hogy a jövő lehess, és most a jelenben csak
ismerkedem veled. A betépett tükörképünk az
esti félhomályban, tudod, hogy létezünk.

Mint egy jófajta trip múltja, jelene, jövője:
Belegabalyodsz, pókhálóból kimászás, siker.

Sose cseréld össze magunkat,
magaddal.