Felsóhajtok, és te fütyörészel. Emlékszel a barcelonai kiruccanásunkra? Fogtad a táskám, míg igazi spanyol csokoládét vettem a boltban egy igazi spanyol újsággal karöltve, mert egyszerűen nekem muszáj volt igazi spanyol íz és betűk a kezeim közé közvetlen leszállás után a repülőről. Akkor érkeztünk meg csupán, te pedig fogtad a táskám a tied mellett, rágyújtottál, és vigyorogva cigarettáztál, miközben néztél utánam, hogy mennyire nem hazudtolom meg saját magamat még Barcelonában sem. Nem is tudtam volna, veled sosem tudtam. Láttad a mostani híreket? Terrortámadás történt állítólag ott, azon az úton, ahol mi is sétáltunk, ahol mi is fotózkodtunk, ahol mi is rámosolyogtunk emberekre és épületekre, és ahol egy álomban hittük magunkat. Nézem a képeket, a CNN-et, látom az embereket, és önkénytelenül is csak arra tudok gondolni, hogy vajon kik lehettek ezek az emberek, hogy vajon mi volt az utolsó gondolatuk, szavuk, érzéseik? Hogy vajon kivel beszéltek utoljára, és mit mondtak a másik embernek?

Barcelona mindig is a mentsvárunkként létezett. Leszaladtam minden reggel a boltba, és egy másodperc alatt boldoggá tettek az ott élők, vagy akikkel találkoztam. Pedig nem tettek semmi különlegeset, csak léteztek és mosolyogtak. Tudod, úgy igazán, hogy sütött belőlük a tisztaság, meg a hála meg az élni akarás. Hála az életükért, hogy élhetnek. A spanyolok a legvidámabb emberek a Földön, talán még a legkiegyensúlyozottabban vallásosak és szeretet érző és adó emberi lények is. Ott kezdtem elhagyni a kávé-függőségemet, mert reggel kávé nélkül is erős pozitivitást értek el nálam. Te tudod a legjobban, hogy amíg nem volt koffein az ereimben, addig kómás voltam, és mindenki jobban tette, ha nem szól addig hozzám, amíg nem iszom meg az első adagomat; Barcelona leszoktatott erről. Elhagytam ott a koffeines reggeleket, délutánokat, napközöket, estéket, s mégis már kora reggeltől, szigorúan ébredés után is úgy lehetett velem csacsorászni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb viselkedése. Ott az is volt. Kinevettél. Kedvesen tetted, de kinevettél, és megcsókoltál egy szeretlek kimondása után. Barcelona a szeretet városa; nem Párizs, nem Róma, hanem Barcelona. Mindig így hittem, majd ellátogattam veled oda, és a hitem biztossá változott. A hit, ami mindig döcögött, ott vitathatatlan lett és automatikusan jövő mindenség.

Majdnem megkérted a kezem. Rád szóltam, hogy ne csináld, ne itt és ne most. Rád szóltam, hogy nem elég az, hogy szeretjük egymást? Rá négy hónappal később szétmentünk, de a jövőt akkor még honnan is ismerhettük volna. Lehet, hogyha akkor engedem, hogy eljegyezz, minden másképp alakul: talán már lenne egy gyerek és egy kutya a közös lakásunkban, otthon lennék gyesen, míg te keresed a pénzt. Tipikus családi alap tudtunk volna lenni, ezt mindig is kinéztem magunkból, talán ezért nem sikerült; tudatalatti ellentmondás? Tudatalatti lázadás a mostani magyar hatalom elvárásai ellen? Szerintük a nő az akkor nő, ha szül, én pedig ettől még nem leszek csakazértis nő. Azt sem tudom, hogy te hogyan gondolkodsz már erről. Van egy kisfiad, azt tudom, láttam a facebookon, a gyerek anyját nem vetted el, még csak el sem jegyezted, csak kapcsolatban vagytok és ennyi. Mikor a kisfiad, Áron, egy hónapos körül lehetett, te a haverokkal éppen söröztél kimenő gyanánt az egyik törzshelyű kocsmádban, küldtél róla nekem képet, mármint a gyerekről, és végigbeszéltük a hajnalt reggelig, amíg haza nem értél és le nem feküdtél aludni. Azt írtad akkor, hogy sosem fogsz elfelejteni szeretni. Azóta nem beszéltünk, a gyerek lassan egyéves lesz, azt hiszem pár hónap, mert novemberi. A kapcsolatod másik fele belájkolta egy cikkem, meg is osztotta, én meg nagyon nevettem. Éppen rólad írtam. Ezek szerint ő is ismer téged milyen vagy, nem aggódok többet miattad, hisz jó kezekben vagy. Bár te mikor nem vagy, nem igaz? Mindenki szeret, csupán te válogatsz. Barcelonát is te választottad ki anno: félévedbe telt, de végül is sikerült úgy megszervezned, hogy a legtökéletesebb utazás lett belőle a végén. Nem ígértél semmit, sosem ígértél semmit, és mégis minden meglett. Én a közepén még próbáltam ígérni, de leszoktattál róla; akkor szerettél, mikor csak én voltam, és nem valami megfelelés kényszeres kisliba, aki uralkodni próbál. Vajon a mostani párod is ennyire tudod kezelni? Vajon miért nem jegyzed el? Mindig azt hittem, hogy neked előbb lesz házasság és csak aztán gyerek, mindig úgy képzettelek el, mint valami régimódian modern férfit: régi hagyományok a jelenre ráruházva. Még sincs gyűrűd, családod pedig természetes módon igen. Gyönyörűek amúgy, ezt le is írtam, mikor átküldted a képet Áronról, még azt is odaírtam, hogy hasonlít rád, és akkor azt írtad, hogy reméled ő nem fogja elcseszni az életét azzal, hogy nem azzal van, akire egész életében vágyott. Innen tudtam, hogy nagyon részeg vagy már, így gyorsan elvicceltem az egészet, átterelve a témát a hülyeségre és a felszínre. Már fel sem fogtad igazán, azt hiszem, bár nálad sosem lehetett tudni, mikor vagy igazán részeg, és mikor játszol csak rá, hogy azt higgyük az vagy. Te voltál a legjobb játékos, akit valaha ismertem. Vajon a mostani párod is veled együtt játszik, vagy csak hagyja, hogy azt csinálj, amit csak akarsz? Nekünk örökös harcaink voltak egymással: néha túl ragaszkodó, néha túl szabad, néha görcsösen akartam a figyelmedet, az ölelése, a társaságod, néha pedig elég volt a puszta tudat, hogy valahol éppen létezel.

Barcelonában megtanultalak szeretni. Megtanultunk kézen fogva sétálni az utcán, hogy már nem azt néztük, milyen fura, hogy mi együtt, hanem már fel sem tűntek az ilyen apróságok, olyan magától értetődőek lettünk. Emlékszel, mikor egyik este elkezdtél spanyolul beszélgetni az ottani emberekkel az egyik beülős helyen? Politikáról, vallásról, zenei életről, hétköznapokról; akkor olyan volt, mintha mindig is ott éltünk volna, és nagyon nehezen hagytam ott ezek után a helyet egy héttel később. Elég gyér volt a tudásod, mégis azóta is tartod néhány ott megismert emberrel a kapcsolatot. Ez vagy te. Ilyenek voltunk együtt. Mindenkivel jól érezni magunk, hogy közel csak egymást engedjük. Barcelonában az ember nem lehet nem önmaga: önmagának a legnagyobb pozitív hatványa. Vagy mikor egyik reggel elmentél a szokásos futásodra, és olyan lelkesen tértél vissza a lakásba, amit béreltünk arra az időre, mintha magával a Pápával találkoztál volna. Barátkoztak és barátkoztunk. Abban a két hétben végleg úgy éreztük ott magunkat, mintha az lenne az otthonunk. Úgy váltunk el a megismert emberektől itt-ott, a szomszédoktól, mintha nem pár napja, hanem ezer éve a legjobb barátságban állnánk velük. S most a barcelonai támadást nézve és hallgatva azon kattogok, hogy miért pont a spanyolok? Ők csak a legeslegjobbat érdemlik. Pont, mint te. Pont, mint te. Ha veletek baj történik, a világnak meg kéne állnia, de legalábbis történnie kéne valami szörnyűnek, hogy a világ megérezze, most épp a legjobbakat bántják. És miért?

Barcelonában a La Ramblán sétálva megfogadtuk, ahová a teherautó behajtott most, bármi lesz is, sosem veszítjük el ezt a fajta kötöttséget, ami köztünk megszületett már az első percektől kezdve. Si la gusta como si no la gusta. Ez volt a kedvenc spanyol kifejezésem, rád ragasztottam. Egymásra ragasztottuk láthatatlanul az egész lényünket, az egész felfogásunkat, az egész világunkat: nem is voltunk annyira különbözőek, mint néhanap gondoltuk.

Vajon neked Barcelonából mi maradt meg? Túl fogják élni, hiszem, nekik túl kell élniük. Szia, szeretlek, visszajössz velem Barcelonába, hogy újra bizonyosságot adjanak a léthez? Hogy újra őszintén szeressük azt, ami körülvesz minket? Hálát adni minden percért, mint ahogy a spanyolok tették. Most én imádkozom értük. Pedig sokkal erősebbek a világnál.