Mi van akkor, ha nem is vagyunk hibásan elcseszettek, csak egyszerűen vannak emberek, akik egy idő után feladják a megfelelési kényszert, önmaguk lesznek és nyitottá válnak? Mindenféleképpen. Szabályok, határok és határátkelők nélküli kapcsolatok és élet. Akik beleőrülnek a kontrollba, a felcímkézésbe, a nem-kapok-levegőt-érzetbe. Mi van akkor, ha csak kötetlenül szeretnénk élni, és mi van akkor, ha csak így is tudunk élni? Mi lenne ha ezt anélkül tehetnénk, hogy rohadt önzőnek mondanak minket, vagy olyannak, aki képtelen szeretni?

Azt mondtad, én csak egyféleképpen tudok szeretni. Pedig valójában a magunk rácsai között, a másikhoz idomulva szeretünk; magunkat győzve le, mindenkit egyformán szeretni és mégis mindenkit másképp, ahogy éppen az adok-kapok megkívánja. Én használtam a tükör vagyok nektek kifejezést, hogy minden viselkedés és gondolat és tett egy tükör, egymás tükrei vagyunk, s most a végén visszahasználtad ellenem a saját szavaimat. Tudatosnak nem hiszem, hiszen te nem vagy kimondottan nagy, (ön)tudatosan cselekvő lény, bár annyira ösztönösnek sem neveznélek, a kettő között rekedtél valahol félúton. Kiakadtál minden pillanatban, mikor az egyensúllyal jöttem, hogy az nekem mindennél fontosabb, a szabadsággal karöltve, és a végére már szégyelltem magam, így szóba sem hoztam. Meg is lepődtél, mikor közöltem veled egy este, hogy amúgy pár hete már az egyensúly sem fontos számomra, mert kezdem megtanulni és élvezni a kialakult helyzetet a kötöttség-szabadság-, és egyensúly között leledző híd egészséges felépítésének működését.

Ha nincsenek határok, az nem azért van, mert imádjuk a hatalmat és önzően magukhoz kötjük a másikat, nem, a határmentes kapcsolat azt jelenti, hogy tényleg pokolian utáljuk a kötöttségeket és egyszerűen a szabadság az, ami előrevisz minket. Nem így terveztük, ilyennek születünk. Hogy képesek vagyunk önállóan levegőt venni, létezni anélkül, hogy keljen egy másik személy a létezésünkhöz. Kötődünk mi, csak nem tesszük a kirakatba; és csak az érezheti, tudhatja, akihez éppen kötődünk. Nem kellenek harmadik felek a szeretethez, hiszen néha még saját magunk is sok vagyunk hozzá. Olybá' tűnik magunknak is, hogy a szeretet csak egy álruhás kabin-felelős, légikisérő, aki akkor jön, amikor csak akar, és addig marad, ameddig csak akar: nem számít a jelentése, a háttértudása. A mindenkit-szeretünk lélekbeli érzés lényege és hibája, hogy amikor valakit tényleg a szívközepébe rakunk, - mit rakunk? Belekerül magától, mi pedig feldolgozzuk -,  akkor hozz magával egy csomó aggódást meg káoszt. Képesek vagyunk egymásba őrülni bele. Képesek vagyunk százhatvanfokon létezni, pusztítani, és belehalni. De mindig újjászületünk; többször, mint egy főnix, de ilyennek is kell lenni, és tudod, én szeretek ilyen lenni.

Te meg azt mondtad, az anyukádra hasonlítok. Nem mondtam ki, hogy te meg az apámra mióta ismerlek, szóval 1:1. Talán ezért van a csiki-csuki játék, maradjunk s tűnjünk el egyszerre. Mindkettőnk belső tudatában van a rossz háttér, hogy a végén, - hisz lásd mindkettőnk hasonlítását -, úgysem működhet igazán, mert elhagyjuk a másikat. Te vagy a túlságosan nagy nyugalom, ezt is ki is mondtam, miközben az ágyon feküdtem. Kicsit mindig olyan, mintha hazatalált volna a lélek-szív-, és a test édeshármasa. Minden ki van kapcsolva, hogy minden működjön. Ki vagyunk kapcsolva ahhoz, hogy túlságosan működjön.

Mi van akkor, ha az ember túlnyitott valójában, ha hidegrázást kap attól, ami az általános embertípusnak megszokott s normális? Mi van akkor, ha nyitottak vagyunk, ha mindenkit szeretünk, ha másképpen mutatjuk ki a szeretetet, vagy ha másképpen csináljuk azzal, akivel valódi lenne? Valódi a magamódján, csak mi jobban félünk a tönkrementéstől, a másik tönkretételétől, és a veszítéstől, mint az átlag, akik beleugranak a kapcsolatokba és azt mondják, "ha menni akar, menjen, majd lesz másik". Nem ilyen egyszerű. Igen, ha mindenkit szeretsz, akkor van az a rosszszokás, hogy könnyedebben is engeded el az embereket, na de jobban és hosszabban és tartósabban meg is maradnak, akik a szeretet legutolsó rétegeibe kerültek. Ők azok, akiket nézel, ahogy téged nézlek mindenkivel szemben, bárki pótolható, csak te nem. Túlmély? Túlmélyen vagyunk túlegyszerűek; és, akik kisétálnak, azok ott rontják el, hogy beletesznek az általánosításba. Mert ha mindenki úgy csinálja, itt is biztos ez a megfejtés. Lókakit! Nálunk nincsen megfejtés, csak folyamat.

Azt mondtad, egy csomó mindent nem látok, és észre sem vetted, hogy nem láttál belém. Fáj, ha zárójelbe teszem a szerelmedet, és nem érdekelt, miért teszem; nem az érzést vitatom, nem azt, hogy találtál ezerév után valakit, aki megfogott téged, aki tényleg érdekel téged, aki törődik veled, aki miatt bárki pótolható lett a számodra. Pótolható lettem, akiért nem érte meg küzdeni, legalábbis neked, és nem az érzést vitatom, hanem a folyamatot, a mélységet, azt, hogy fontossá vált, de nem eléggé ahhoz, hogy még valójában belepusztulós szerelem/szeretet legyen. Idővel az lesz, legalábbis kívánom, hogy az legyen. Akkor talán megérted az egészet, ha eszedbe jut majd a mi történetünk. Ha nem, az sem baj. Nem az a negatív, hogy már nem vagy; hanem, ahogy elmentél és vele együtt az egész ötév rombadőlt, egy hazugságon alakult kártyavár lett belőle, amiből már nem maradt semmi sem. Érzelmek terén különbözünk. Mellettem váltják magukat az emberek, kivétel ha középre kerültek; nálad mindenki váltja egymást.

Azt mondtad, senki nem bírja önként a pusztítást, senki nem marad ott, ami tűzbe rakja. Én mindig önként vállalom, ha olyan erős is a pokoltüze, mint nálad volt; tudod, főnixesebb-üzemmód bárminél is: 160an égni, pusztulni, tüzet hányni, szélsőségekből-szélsőségekbe rohanni, kurvasokat hibázni, átkozni magad, de aztán esőben sétálni és már nem félni a telefonhívástól. A szeretet igazából a hibák felismerésére tanít: folyton-folyvást elbuktat, de fel is szed, ha hagyod neki és figyelsz rá. Tele leszel tűszúrkálásokkal, hogy megint elbasztad valahogyan valamiért, hogy talán megbántottad, mert látod a szemében, de újra és újra bebizonyosodik, hogy a szeretet nem múlik el, ha valódi, ha színtisztán lélekből való és nem csak egyszerű hóbort, mert szeretni kötelező. Mindig ott van, de nem mindig igaz. Tudod honnan tudod, hogy igazán előtérbe került a szív? Hogy az elbaszások valódiak, égnek benned, mégsem szakítjátok szét a közös fonalat köztetek. Hogy néha van, amit rosszul mutatok ki? Vagy nem éppen megfelelően? Igen, naná. Nekem fontos, hogy kimondják, hogy tegyék, hisz én rákapcsolódom minden egyes emberre úgy, amilyen ő legbelül. Nem az számít ki vagy, hanem az, hogy milyen a lelked; és ez azóta megvan bennem, amióta az eszemet tudom. Így kevésbé tudunk színészkedni, viszont rafináltan átverhetjük egymást, ha túlságosan közelít valami vagy gyanússá válik a másik. Azt hiszed, nem ismerem az embereket. Én pedig mosolygok. A szeretetben lekicsinylődik saját magunk.

Mi van akkor, ha a nyitottság nem bűn? Ha nem bűn az, hogy bárhol tudsz ismerkedni, ha flörtölsz, ha csakúgy elvagy, de mi van akkor, ha az sem bűn, ha néha maga vagy a legnagyobb Szörnyella de Frász? Mi van akkor, ha a barátod kiszemeltjét nem tudod kedvelni, mert érzed, hogy igazából a másik sem kedvel téged egy cseppet sem, de meg kell játszani, mert a barátod szeretetéért? Te is ilyen voltál, mint én; sosem megjátszani magad, mégis bele akartál kényszeríteni, hogy aztán azt mondhasd a végén, minden döntés a sajátunk. És minden döntés a sajátunk. Másra dologra helyezted a hangsúlyt, én meg harsányan másra, és még akkor sem értetted miért teszem. Ha túlságosan közel van valaki, akkor semmi sem egyszerű, nagyon nem, de akkor nem is hihetünk egy harmadiknak helyette. Nem az a negatív, hogy már nem vagy; hanem hogy egy harmadiknak hittél helyettem.

Esteledik, és a szeretetnek rózsaszín színe van és mézeskalács illata. És nem azért, mert meg kell játszanunk magunkat, hanem mert nyugalom van. Igazából szerelem című film nélkül is. Nyugalom, mert belül nyugalom van. Neked is ezt kívánom, és tudod, ahogy ott voltam neki múlthéten, úgy neked is mindig. Csak engem cseszettül másképpen raktak össze. Ünnepeljünk: ne a karácsonyt, ne a születést, 24-e legyen mindenkié, önmagunkért. 25-én pedig írjunk kiscetlis üzenetet azoknak, akik fontosak a számunkra. Lehet, hogy húsz éve nem beszélünk velük, vagy már nem is tudjuk elérni, vagy mindennap látjuk, nem az idő és nem a tudat számít, hanem a lépés, a tett, és az érzelem. Mert a szeretet sosem múlik el. A szeretet sosem hagyja el a világot.