Hideg volt, esett az eső, mégis égett bennünk valami, ami túlmutatott rajtunk. Bár ez nem meglepő. Rajtunk azt hiszem, minden túlmutat. Didergünk a plusz harminc fokban, miközben ujjatlan trikóban ugrálunk kint a téren a mínusz húszban. Gyerekek vagyunk, akik önmagukban keresik a másikat, csupán mikor megtalálják, megijedve hátrahökölnek. Ugyan miért kéne mégis? Ugyan miért vagy itt egyáltalán? Jutnak eszünkbe a kérdések ilyenkor, majd beleőrülsz, és mégis erősebben szorít magához. Ez a kihasználás felsőfoka, az egyiknek inspiráció, a másiknak a rosszban történő jóság, túlközeli ismerősökként csavargatjuk a fonalat. 

Hideg volt, esett az eső, mégis olybá' tűnt melletted, mintha nyár lenne. Nem a kavargó szélvihar, a szembeszél, a szitáló eső a kapucnin rázott fel, hanem a kimondottan kimondatlan szavaid a szavainkban. Bevackoltuk egymást a szívszobába, szólal meg az "Elefánt". Van, aki csak a szélsőséget tudja elképzelni: szereted vagy nem, nincs köztes dolog, nincsenek köztes, elvont fogalmak. Nálam mindig a köztes volt a megoldás, úgy szeretni, ahogy senki más, úgy ölelni, ahogy senki más, alter-módon venni a levegőt ezen a bolygón. Van, aki szereti hangoztatni, hogy amit ő nem ért, azt mások sem értik, pedig valójában csak túl általános a "furához" képest. Hangoztatják a furát, a művészi kifinomultságot, a bonyolultat, s tudod, csak annak vagyunk bonyolultak, akik nem figyelnek a rezdülésekre, akik nem foglalkoznak az alattasnak tűnő dolgokkal, mert nekik megfelelnek az általános szabályok az általános élettel. Sosem érdekelt, ami általános. Nem magadat kell újból és újból összeraknod, hogy megtaláld a többieket, hanem egyensúlyozni kell: néhanap elmerülni mindenben, hogy megtanulva vagy elbukva felgyere az elsüllyedésben. Aki az általános tényekre alapozna egy életet, merően unalmasnak hangzik, pedig egészen biztosan nem az, csak hajlamosak vagyunk mindent feláldozni néha a biztonságért. Egyszer azt mondták nekem, hogy

"mert mi nem vagyunk olyanok, akiket az általános kielégít. Mi nem vagyunk olyanok, akik egy normális kapcsolatban jól érzik magukat, akik erre vágynak." 

Mostanában fokozatosan ez kattog bennem, és azt hittem, hogy ez így nem jó, pedig igazából ilyennek jó lenni, ami kívül reked a többieken, mégis bennük van. Mi merünk már-már automatikusan a komfortzónánkon kívül lenni. Komfortzónán kívül, ami nem határokból áll és nem vonalakból és nem előre leírt törvényekből. Nem léteznek előre írt sablonszövegek, hogy erre és erre ezt mondom, arra meg arra azt teszem; emberi jellemek vannak és helyzetek, amikre mindig más és más a megoldás. Lehet, hogy valaki így lépne, lehet valaki ugrana, de az is lehet, hogy az ötödik személy már teljesen máshogy cselekedne ugyanabban a szituációban. Nem vonhatod önmagadat össze másokkal. Nem mondhatod azt, hogy ez lenne a normális, mikor nem tudod, a másiknak mi a normális, csupán magadból indulsz ki. Hajmalosak vagyunk magunkból kiindulni, magunkhoz hasonlítani más érzéseit, dolgait, tettét, hogyha mi igen, akkor te is meg tudod tenni. De mi van akkor, ha nem így van? Szét kell cincálni és otthagyni, mert majd rájön az igazra? És mi számít igaznak? Azt mondták, majd rájön, amikor már túl késő lesz. És én ott ültem, figyeltem aki mondja, és csak annyit tudtam kimondani, hogy akkor sem tudnám én egyedül hagyni, ha más igen. Könnyen mondunk nagyszavakat, könnyen fogunk a barátságra nevére mindent, dehát a "kibaszom a szívemet picsába" kifejezés pont azért ütős, mert tudjuk miért és miről énekelnek. Hogy ennek ellenére is maradsz, pedig hányszor üvöltötted telitorokból ezt a sort a koncerteken, hányszor sírtad üresre magad a buszon, de aztán mégsem teheted meg, hogy ne arra hallgass, amit a belső éned suttog, mit ösztönnek neveznek. Ezért vannak írások is. Dalszövegek. Filmek. Nem kell ahhoz szerelem, hogy a szívet ki akard dobni a faszba. Elég, ha csak lélegzel az emberek között, jó mélyen letüdözve a történteket. 

Még üresek a falak, az amerikai konyhás pultra ülök fel, dohányzom és bort iszom, képzeld el a látványt, miközben hangosan nevetek a butaságokon, és filozofálós témákat boncolgatunk nagyon komolyan a komolytalanságban. Mert összekeverünk mindent, hogy egy egységgé formáljuk őket. A fogalmak általános jelentése nálunk mit sem ér, tudod jól, hogy mindent át lehet definiálni vagy mindent össze lehet párosítani mindennel. Kicsit olyan, szívizom játszik a Dali-s szürrealizmussal. Hideg volt, esett az eső, a benti melegben fáradtan gyűltek össze az energiák, mégsem fáradunk el igazán sosem. Lelkileg beleveszünk, benne élünk a lehamuzott billiárdasztalban, a kiöntött sörben a deák téri fiatalságban, a lehunyt szemmel tett igenekben, a hirtelen haragokban, a felüvöltésekben a kinti hidegben mikor már nem bírod tovább a zárdai fogságot, a szívperemén élő tücskökben, a szörnyeteggé vált mitoszokban ami zöldre festi a szürkét, a költői képeinkben és a hangos életben a csendesség kihipozott lepedőjében. 

Fogok még üvölteni és azt érezni, ez már túl sok ahhoz, hogy igaz legyen, de az őszként élve tavaszodunk a mínusz tizenkét fokában a februári télben. Nem létezik egy évszak, egy hónap, egy érzés: rétegekbe öltöztetjük a lelkünk, a valóság hús-vér mezején. Ha elborult élet, akkor boruljon el mégjobban. 

Törd szét a rendet, a megszokottat! Mondhatni, hogy rombolj – hiszen itt rombolásról beszélünk, a régi minták szétzúzásáról. Ez látszólag fájdalommal, vitával és konfrontációval jár, de pont ezzel adod meg a lehetőséget a kilépésre. Egy dologra figyelj csak: a Szeretet vezéreljen, ne pedig az önzés! Ha szívből cselekszel, a látszólagos rombolás valójában felszabadulást hoz el mindenki számára. Bölcsen élj vele!

(Februári energiák - a hónap közepéig, részlet. by TribedeMama)