A cigarettázás megfogja az érzelmi függősségünk; belekapaszkodunk érzelmileg, hogy megosszuk a többi személlyel az érzelmi kapcsolatot. Belekapaszkodunk minden slukknál, minden újratöltésnél, újra megvevésnél, mert a másik ember felé való kapaszkodás félelmetes. S az ember állandóan fél valamitől. Fél elköteleződni, fél a tökéletesnek látszótól, fél a boldogságtól, fél a jótól, fél szeretni, fél attól is, hogy őmaga szerethető, fél a csalódástól, fél... Belekapaszkodunk a cigarettába, mert így legalább szabadak lehetünk. Közben pedig ez a legnagyobb rabság.

Találkozunk, s te negyedóra múlva már kiszaladsz cigarettázni. Csakúgy otthagyva mindent, rá kell gyújtanod. Azt viszont nem nézed jó szemmel, ha olykor-olykor én is rágyújtok. Mintha bűnt követnék el. Mintha valami sátáni és őrült tettre készülnék, én pedig olyankor nem értem az aggódó tekinteted, ahogy a választ várod tőlem, mikor más valaki cigizni hiv. Megkönnyebbülsz, mikor nemet mondok. Elvigyorogsz, néhanap még az is kijön halkan a szádon, hogy 'helyes'. Néha azaz érzésem, hogy beletettél a helyes kategóriába, ahol mindig helyes dolgokat kell cselekedni, ahol mindig józan gondolkodásúnak s életűnek kell lenni. Nem fogadsz el nemleges választ, az igentől mégis megijedsz, a majdnem a te szavad, engem pedig már lassan ez lök el. A majdnem szavad, amin jóízűen kacagok, ha épp felbukkan valahogy valamiért. Meg a feltételes és óhajtó kijelentéseid. 'Maradnék, de mennem kell.' 'Téged olyan könnyű lenne szeretni.' Szavakhoz értesz, vagy a tettekhez? Jelenleg egyikért sem kapnál kitüntetést.

Cigizel és iszol. Mint a legtöbb író meg költő, mondhatnánk, a művészvilág már csak ilyen, de te nem tartozol ehhez a csoporthoz. Lézengsz, lázadsz, repülsz. Bár van, hogy a meg nem értettsèg nálad is megtalálható. Meg nem érteni az embereket, meg nem érteni saját magad, meg nem érteni a világot, a szívet, ami százezer lakat alá van dugva. Cigizel, iszol, jár az agyad. Mindig valamin, soha nem a semmin. Rágyújtasz, lepöccinted az ötödik hamut a fűbe, ha épp nincsen dohányzásra kijelölt kuka. Rendes vagy te, csak van, mikor próbálsz beleolvadni a tömegbe, de neked sem sikerül. Ma el akartam veszni az emberek között, mire a buszhoz sétálva kiderült, hogy átlátszóbb a felsőm, mint az szükséges lenne a rejtőzködéshez. Képtelenek vagyunk elbújni.

Rágyújtasz a nap 72 órájában, óránként nyolcszor. Nem engedsz magadhoz igazán közel senkit. Olyan vagy kicsit, mint a teli szemetes az árkád előtt: a csikkek csakúgy folynak ki belőle, lassan már a földön sincs üres hely előtte, mégis még dobják oda az emberek az elégedt, befejezett cigarettájukat. Senki nem törődik vele igazán, mégis központi motivum, amit állandóan és folyamatosan tisztitani fognak. A cigarettához kötődünk mások helyett?Belekapaszkodunk, fújjuk a füstöt, homályos mosolyok a szánk szélén. Belekapaszkodunk egymásba, majd eldobjuk a csikket, és újra cenzúrátlanul, őszintén beszélgetve mondjuk a magunkét, állandó nevetésben, mint kèt legjobb barát, vagy mint valami elcseszett, klisés, másik felek. Nem változik valójában semmi a cigarettázós, meg a nem cigarettázós éneink között, mégis van valami megmagyarázhatatlanság; talán a félelem, hogy meg legyünk adva a szeretetnek. Az egyikben felfogja a károsszer, a másikban megadjuk magunkat. Csak még nem eléggé. Az emberek félnek, szükség van valami biztos pontra. Háritás nélkül csupán pusztább lennénk a legridegebb sivatagnál is, a Nemzeti Dohánybolt pedig nem élne meg.

Találkozunk, s negyedóra múlva rágyújtasz. Be-, és kifújod a félelmet. Nem dohányzom, csak ritkán. Azt hiszem, elmegyek szeretni. Addig pedig nézd meg a ‘200 szál cigi’ című filmet; ott vagyunk a képkockákon. Felismered?