Március tizenötödike a miénk. Minden egyes betű, kiégett abrosz és összekacsintás. Fogom a kezed az összevisszaság ellen, versenyt futunk az időben, félóra után még taxit is fogunk, olyanok vagyunk, mint egy hosszúévek óta együtt lévő házaspár, akik valójában a barátság legmélyebb pontjából indultak el. „Tessék, ez az első veszekedésünk”, mondod három év után, március 15-e reggelén, miközben az ágyban fekszünk, én meg csak annyit teszek hozzá, hogy nem akarom, hisz te voltál az egyetlen, akivel eddig sosem vitatkoztam. Lehet ezért ilyen különleges, és ha olyanná válunk, mint mindenki, akkor már nem lesz ennyire izgató, akkor már nem leszel az otthonom, akkor már csak egy békemenet leszünk a Margit hídon, többszáz emberrel karöltve az esernyők színessége alatt, és a gangon állva szívjuk el egymás mellett a Cameleket, néma csendben. Már sokkal többször vagyunk csendben, s már sokkal többször önt el azaz érzés, hogy valójában már nem is én miattam öleljük egymást, hanem miattad. Nem szeretnék olyanná válni, mint Y-ék, akik bármelyik másodpercben összezördülnek valamin, de közben meg azt mondják, semmi pénzért nem cserélnék el azt, ami köztük van, viszont, ha megkérdezed micsodát, csak mosolyognának és szerelmet mondanának. Én nem akarok ilyen általános kapcsolatot veled. Én nem szeretném a lelket felcserélni a vággyal, az érzelmeket meg a tisztelettel, a barátságot a megszokott rutinra, s elfogadni a nagy házat a kislakásért cserébe.

Március tizenötödike a miénk, ahogy tizennegyedikén a lépcsőn ért minket utol az éjfél. A legőszintébben összetartóbb pillanat, ahogy átléptünk egy ünnepbe, ahogy pár órával ezelőtt s aztán reggel is azzal a heves temperamentummal győzködtelek, hogy de igenis el kell menni szavazni április nyolcadikán, mert a nem elmenés mind-mind a mostani kormányt növeli, ahogy a Duna mellett söröztünk, ahogy előttem két centire hívtál fel, kérdezted hol vagyok, én meg mondtam a híd alatt éppen pesten és nevettünk, ahogy a belvárosban sétáltunk és még volt egy pillanat a villamoson, mikor a koncertre is eljöttél volna velem, ahogy a becézések már-már ösztönből jövő létigények. Éreztem a szemeimben a csillogást, miközben a politikai témában voltam, és éreztem a büszkeségedet, pedig nem hiszem, hogy meggyőztelek.  De lehetséges, hogy nem is kell meggyőznőm téged, valahogy nem is az volt a cél, csupán intuícióból jött minden. Sosem szerettem volna, hogy más legyél, mint aki vagy, és tudom, félig ez olyan hihetetlen az egészben, X is mindig azzal jött, hogy nem fogjuk tudni megmenteni és ne akard megváltoztatni, s nem hitte el, mikor azt mondtam, hogy soha nem is akartam. Magából indult ki, általános nőkként gondolkodott, és jogosan, hiszen mindennapi, íratlan törvény, hogy a nők meg akarják változtatni a hímneműeket sőt, van, hogy az azonos neműeket is. De én mindig azért szerettem az adott illetőt amilyen, s ha megváltoztatnám, már nem szeretném. 

A kommunikáció az, ami e nép és a kormány közé áll: mindenki mondja a sajátját, mindenki a maga igazát szajkózza és valójában a hatalmat már nem érdekli a nép. A fiatalokat meg igazából minden érdekli, ami kicsit is más, ami kicsit se szabályos, ami kicsit is túlmutatna a bezártságon. A kocsmában azt mondták, hogy az új ezresre Mátyás Király neve van írva, de ha letakarod s jobban megnézed az arcképet, akkor meglátod benne Orbánt. S nekem az jutott eszembe, hogy lassan tiszta Korea leszünk.

Március tizenötödike mi vagyunk. Ahogy egész eddigi életemben a tömeggel együtt meneteltem minden egyes, és tényleg minden egyes tüntetésen, most 28 évesen a tömeggel szembe megyek, hogy az Anker’tben kössek ki vegaburgerért, és előtte éppen hangot és eszmét cseréltem a politikáról, és előző való este átölelve aludtam el, teljesen mély nyugalomban, hogy aztán reggel félálomban beszélgessünk ugyanígy mindenről, családról és gyerekkorról, és betegesen békés a tizenötödikei tüntetés is ebből a szemszögből, mert az mindig csak kis mellékszál, hogy béketüntetésről van szó vagy épp nem, s nekem néhanap már az is tüntetésnek számít, hogy találkozunk a város közepén. Nem szeretnék felesleges köröket. Nem szeretnék mindenáron kapcsolatot és vad romantikát, és azt érezni, hogy ezek nélkül nem leszek senki sem, sosem képzeltem ezt és nem most fogom elkezdeni. Valódi barátságot érzek, amit X sosem értett meg. Hogy én nem szeretnék X lenni, akire a háta mögött azt mondják, hogy megőrült, akiről a háta mögött azt kérdezik, hogy vajon azért van vele, mert azt hiszi, nem lesz más? Élni szeretnék úgy, hogy nem kell megfelelnem senkinek sem, főleg nem olyannak, aki azt hiszi, a barátságban önmagunkat válasszuk első helyen mások helyet, és aki azt hiszi, a barátság a tökéletességben mutatkozik meg; nem, nevetni és részegnek leinni magát, azt mindenki tudja veled csinálni. Közben pedig van, hogy néhanap mindenkinek meg akarunk felelni, hogy a másikat választjuk önmagunk helyett, és én ilyen is szeretnék maradni: hogy a barátság örök, a szerelemnél pedig a szeretet az, ami valósággal továbbtart. Hogy nem beleugorni és mindent felzsebelni egyszerre, hanem időt hagyni, hogy a végén ne válás legyen a vége, ahogy annyi minden kapcsolat vége, mert túlságosan elsietik a dolgokat, hamar költöznek össze, hamar lesz kutya, macska, gyerek. Hova sietnek? Hova sietünk? Sosem szeretnék olyan lenni, mint X, akinek csak két lehetőség van: szerelem vagy nem szerelem. Elmenni vagy maradás. Ezt elmondhatom, azt pedig nem. Ezt meghallgatom, azt meg nem. Hamisság vagy igazság.  Én vagy te. Az élet nem fekete-fehér, nem attól lesz valaki, mert valaki elviseli. 

Március tizenötödike olyan, mint mi. Vad és független, szabadságában félelmetes. Bármit megtehetnek vele, bármit megtehet velünk, de sosem hagyja az embert a korlátjai mögött. Sosem leszünk madarak a kalickában, ahhoz túlságosan nagymúltúak voltunk tengerrel a nagyon régi időkben. És már lassan képesek vagyunk újból elhinni, hogy többet érdemlünk annál, mint amiben mostanában élünk. És nem lehet, hogy a mostani kormány hitette el velünk, hogy ez most a jó és ennél nem lehet jobb? Nem lehet, hogy lehetőséget kell adnunk a többieknek is, mert különben beskatulyázz minket a jelen? Nem lehet félnünk.

- El kell menned szavazni, tudod, bármit tehetsz, bárkire ikszelhetsz, de el kell menned szavazni. Mindegy kire, csak ne a jelenlegire, hogy jelen tudjunk maradni. Szeretlek-imádlak, de… el kell menned szavazni.

Tizennyolc éves vagyok, kisebb testvér, irtó nagy vehemenciával élve. Cigarettázni a gangon, hangosan szóló jazz, éppen egy előadásról érkeztünk vissza a negyvennégyzetméterbe haza. A bor a hűtőbe, a kanapén színes párnák fekszenek párhuzamosan egymással, füstölő illata terjeng a lakásban, kókusztejet veszek ki mégis a konyhában. Igyunk egy kávét a múltra. A múltra, ami egykor jövő volt, majd jelen lett, hogy a végén elmúljon úgy, hogy sose múljon el igazán. Alkotóközösségben élünk. Ugye nem leszek olyan, mint X, mondd?