Hagytál aludni. Erre emlékszem, és arra, hogy melletted fekve minden olyan egyszerűnek tűnt. Túlbiztonságos volt, egy kis sziget a valóság közepén, de amint elhagytuk az ágyat, minden megzavarodott. Már nem volt annyira egyszerű és magától értetődő az egész. Akkor már több volt a kétség, mint az elhitt őszinteség. Vízszintben boldogság, függőlegesben pedig a meg nem értett kaotikusság. Aztán egyik este egy csapat fiú társasággal érkeztem meg a szokásos helyünkre. Nevetésekkel és bódultsággal karöltve. A pár éves huzavonánk egy másik társaságba vitt bele. Olyan társaságba és kapcsolatba, ahol nem kellett keresztrejtvényt fejtenem, hogy rájöjjek, most ki is vagyok én a másiknak, hogy mik is vagyunk mi egymásnak, hogy a másik mit is érez, hogy most vajon mennyire voltam bántó. Mindig elnéztelek, hogy mennyire védtelen vagy és tiszta. Lélekben. S mindig féltem, hogyha akár rosszul emelem fel a bal kezemet vagy rosszul nézek félre, akkor az neked ne fájjon. Ebben a társaságban ilyen gondolataim nem voltak, mert értük nem adtam volna az életemet, nem hagytam volna ott őket bárkiért, ha éppen azt kérik. Szószerint megkaptam tőlük a drogot, míg tőled a kábítószer maga volt az érzelmi vihar. És számomra az utóbbi a legijesztőbb. Addig volt jó, amíg azt hitték az emberek, hogy nincs szívem, és te kicsalogattad belőlem, hogy szabadon éljen. 

Akkor este 10 vagy 11 fele érkeztünk meg az akkori csapattal hangosan a mi szokásos helyünkre. Már minden túl jó volt ahhoz, hogy élvezzem. Hogy ne számítson semmi sem, hogy belehuppanjak a szabadság ízébe, miközben csók csatákat vívok azzal, akiért nem lenne kár. Cigarettáztunk a hely előtt, hahotázva táncra perdültem köztük, először csak az jött oda, aki már hetek óta elment, majd megjelentél te is. Lelkesen odaugrottam, láttam rajtad a nem értést, az ölelést megszakítottad, a szemembe nézve pedig azonnal kivetted a cigarettát a kezemből, megszagoltad s kidobtad a mögötted lévő kukába. Megfogtad a két vállam, belenéztél a szemeimbe, és azt mondtad, hogy na most jössz velem haza. Megfogtad a kezem, hogy arrébb vigyél, akivel jöttem, a barátomnak hívott egyed azonnal mellettünk termett, én pedig ott találtam magam köztetek. Aki elsőnek talált meg, az is ott termett. Négyen voltunk, de csak kettőtöket láttam. Mindig eléred, hogy kijózanodjak. Beküldtem a pasimnak hívott valakit a helyiségbe, üljenek le, rendeljenek, mindjárt megyek, minden rendben, te vagy a legjobb barátom. Így hívlak magamban, nem tudtad, igaz? Talán csak homályosan, mikor szívekkel válaszoltam szavak helyett az üzenetekben, vagy épp élőben, mikor nevetve szívet raktam össze az ujjaim segítségével. Most te kezdesz el beszélni, de jössz velem haza és pont. Hárman maradtunk, a társaságom bement a helyiségbe, hárman maradtunk, mégis csak téged látlak s tudom, hogy te meg csak engem. Kérdőn nézek rád, felnevetek, és ütni kezdelek, hogy miért pont most? Hogy eddig nem tűnt fel, hogy te bármikor jöhetsz hozzám, hogy bármikor bárkit otthagyok miattad, ha kellek?  Mindig akkor közelítesz felém, mikor látod a veszted. Mindig ráérzel az időzítésre. Amikor eldöntöm, hogy kicsit másfele szállok, egyből visszatalálsz mellém, én pedig olyankor megnyugszom, hogy mégiscsak.

A jelenet hangos szóváltásokkal folytatódott, majd azzal lett vége, hogy bementem a társasághoz, akikkel jöttem, elköszöntem tőlük, meg a pasimnak nevezett személytől, meg kis bódultságot és felszabadult önerőt is kértem, amit azonnal be is kaptam, s úgy köszöntem el, hogy mennem kell, mert a legjobb barátom, de írok sms-t hajnalban és találkozunk. És visszatértem hozzád, te győztél, tudod igazából meg sem lepett, mert a végén mindig te győzöl. Képtelen vagyok rád haragudni, még ha olyat mondasz is, amitől hirtelen üvölteni kezdek veled, de aztán azt is eléred, hogy nevessek. Mindent ki kell mondanom ahhoz, hogy működőképes legyen. Mindent ki kell mondanod. Mindent ott ahol puffan, át kell élni. Bárkit félresöprök miattad, bárkit elküldök a sunyiba. Ilyen vagyok: minél hangosabb, annál nagyobb a szívnyílás.

A mi kapcsolatunk is túlontúl szélsőséges: ide-oda csapodunk a falhoz, mint ahogy a légy zümmög a lámpafény körül, mert ki akar jutni. Sikertelenül, és mindig visszatér a főforráshoz. Mindig visszatérnék? A negyedik próbálkozás után megunom a nemeket, és eldöntöm, hogy soha többet. Aztán ötödik is lesz, meg nyolcadik is, és aztán megint eldöntöm, hogy soha többet, majd tizedik is lesz és tizenkettedik is. Kicsit ördögi kör az egész. Elintéztétek néha annyival, hogy nem könnyű veletek, de valójában egymással nem voltunk kompatibilisek. Felszín sikítás.Talán fel kéne adni és engedni, de épp tőletek tanultam az ellenkezőjét: hogy sose engedjünk el olyat, ami számít. Ami számít...

Kézen fogtál, és egymás mellett sétáltunk a sötétben. Nevettünk is, arra emlékszem. Háromnegyed órával később már egymás mellett aludtunk, s ez még mindig teljesen más világ. Nyugodt, és mintha minden tökéletes lenne. Túlbiztonságos vízszintes boldogság. A mi történetünk csupán ennyi.