Egy hátizsák, két hátizsák, három, majd négy hátizsák kell ahhoz, hogy csakúgy egyik percről a másikra elinduljunk a hegyekbe fel. A kocsi, mit kocsi, már-már terepjárószerűség, a házunk előtt parkol. Két hete vetted, még tiszta újnak számít. Azt mondtad régebben, hogyha a ház után egy nagy autónk lesz, akkor az egy jel, hogy készen állunk a közös babára. Meg persze, ha a közös kutyánk még túlélt minket. Itt fekszik mellettem békésen, őt is visszük, szóval boldognak is tűnik. Ettől a gondolattól kicsit megijedek. Mármint, van kutya, van ház, van már ekkora autónk is, van két biztos állásunk, ahol még jól is keresünk, akkor tehát a következő lépés a gyerek? Ki merte így intézni? Ki meri eldönteni, mikor vagyunk kész valamire? 

Alpokalja. Nem egyszerű út, de mi sem vagyunk azok sőt, a túlkönnyűt sosem bírtuk elviselni, magunkban sem. Talán ezért találtunk egymásra; két bonyolult lélek kicenzúrázatlanul a világban. Emlékszem, szerettél valamikor, persze most is, de már másképpen mutatod ki, szóval igazából arra emlékszem, mikor először szerettél. Mintha óvatosabbak lennénk egymással, már nincsenek be-beszólások, csak mély dolgokról való diskurzus és odafigyelés és kicsit erősebben érzem a köztünk levő tompítást, hogy ne bántsuk meg egymást semmivel. Ebben a nagy változásban, vagy a kapcsolatunk új szintre helyezésével, félek, hogy nem leszek elég s elveszítelek. Olyan törékeny jéghegy, és én olyan pici vagyok az egészhez. Fura, nem? Az, hogy az elején az nyugtatott meg veled, hogy folyton káromkodtunk, zajongtunk, most pedig ennyi év után megrémít a fenemód nagy egymásra figyelés és szeretet. Mint ahogy már nem kell rád szólnom, hogy etesd meg a kutyát kérlek, megeteted önként és dalolva. Sőt, heti két nap egy héten a tiéd, mikor csak és kizárólag te takarítasz. Rendben vagyunk s tisztaságban, vagy mi a szösz.

Folyamatosan változunk, változtatunk, és ez a változás jót tesz, közben pedig az a legszebb, hogy olybá' tűnik, erősödünk a megszokásban. Egymás hátának dőlve nőttünk fel, és nem, egyáltalán nem simaügy, de miattad tanultam meg, hogyha a szabadság érzése mellett erősen hiszel a belső tudatban, hogy bármi is történik, ott vagytok egymásnak, akkor bármennyi nem találkozás és nem átbeszélgetős nap is jöhet, mert túlságosan hiszel bennetek, és ez az, ami az igazi függetlenséget adja. Engeded, hogy menjen, hogy menj, de megvan a tudat, hogy mindig lesz közös metszet. Tudod az a metszet, amit matekórán ki nem állhattál, most pedig mégis hálás vagy érte, mert a tietek. Mókás dolog az egymáshoz való idomulás. 

Kicsit te vagy a démonom és az angyalom egyszerre. Marad is és küzd is. Lökik egymást céltalanul, néhanap így érzem, aztán meg mihez is kezdenék már nélküle? Mihez is kezdenék már nélküled? Megvédesz saját magadtól, én pedig megvédelek magamtól; látszólag jól működik, a köztünk lévő híd még nem emelkedett fel, hogy beszüntesse az átjárást.

Egyszer emlékszem, nem engem választottál. Aztán pár hónappal később én sem téged. A köztes időben mégis szorosabbra fogtuk egymást. Most pedig itt ülök az autóban melletted, te vezetsz, a kutya szuszog, valami rock and roll zene szól, kint meg havazik. Fehér minden, és arra gondolok, hogy mennyivel nyugodt melletted minden. Amikor melletted vagyok, nincs baj, nincs semmi, csak... Kimerem mondani, hogy egyensúly? Hozzád tudom kötni? Ahogy az sz betűs szót, ahogy lassan attól sem félek már, ha fel kell hívnom téged telefonon, kezd az egész, kezdesz annyira megszokott lenni, hogy vigyorgok a boldogságban.

Zuhogott az eső, és megint kijöttél elém a hévhez. Részeg voltál, s úgy mondtad a szemembe azt, hogy kapcsolatban vagyok, mintha a világ legszörnyűbb bűnét követtem volna el, én pedig akkor csak néztem a szemedbe és hirtelen semmit sem tudtam. Miért így kapom, és egyáltalán miért kapom? Életedben nem mondtad ki ennyiszer azt az "sz" betűs szót, mint akkor, pedig már voltál készebb állapotban ennél. Azt is mondtad, hogy imádlak, s kicsit olyan volt az egész jelenet, mintha abszolút megszokott lenne és normális, hogy ott vagyok és te is ott vagy, és egyáltalán, hogy mi egy helyen úgy és akkor. Az ágyadon feküdtem a lehető legnagyobb nyugalomban, emlékszem, ki is mondtam neked, te pedig csak mosolyogtál. Úgy mosolyogsz, ahogy más képtelen rá. 

S most itt ülök az autóban Veled, a hátizsákokkal, a kutyával, a dübörgő zenével, a soha szűnni nem akaró beszélgetéssel, s azt szeretném csak mondani, hogy miattad még a laptopot is lecsukom.