Mikor van az a pont, amikor feláldozhatunk mindent valaki másért? Mikor van az a pont, amikor megéri? Amikor igaz és őszinte? Mikor van az a pont, mikor tudnunk kell, hogy ez most az a szeretet, amiért érdemes? Mikor van az a pont, mikor léphetsz és visszalépnek? Mikor van az a pont, mikor nem vagyunk naívak, mert akarunk hinni valamit, ami - talán - valójában nincs is? Mikor van az Igaz, az Igazi helyett? 

Nem kell mindent megérteni, mondják, én meg hangosan felnevetek. Tényleg vannak emberek, akik soha, de soha semmit nem akarnak megérteni? Talán, mert azt hiszik, hogy mindent irányítanak, s közben pedig azt hiszik, hogy azok ilyenek, akik mindent meg szeretnének érteni. Ellentétesen műküdő két embertípus. Tudom, belül még érzem is zsigerből, hogy ez a normális, hogy nem kell mindent megérteni, megfejteni, túlagyalni, de mi van akkor, ha ez beégetett rossz szokás, és akármit is teszel, néha a legváratlanabb pillanatokban ömlik rád a gondolkodás? Aztán magadra szólsz persze, felismered, hogy mikor a jó és mikor a rossz, és akkor szabadságot adsz a másik félnek, magadra erőszakolod a csendet, azt várva, hogy most a másik jöjjön. Pedig tudod, hogy erre várni időpocsékolás, közben mégis megtörténik, és aztán hirtelen ott állsz, hogy amit vártál, az valóság lett, s mégsem tudod, hogy elhiheted-e, hogy azért mert, vagy csak azért, hogy. Pedig melletted sétálva mindig elhiszem. Azt mondta, ne legyen ennyire köré rakva minden. De én nem tudok másképpen szeretni. Akkor mindenem azé az emberé, akié a szívem? Nem, azt hiszem, aki annyira megfogott valamiben, hogy függővé váljak: az egész lényem, az időm, a pénzem, a gondolataim, a lelkem, az egzintenciám, a komolytalanságom, a komolyságom, a cigarettafüstöm a cigarettával, a leírt összes szavam, az interjúkérdések amiket kérdezek az alanyoktól, a munkám, az ételek amiket megeszem, a józanságom, a kámforjaim, a hibáim, a rossz látásaim, a vásárlásaim, a személyek körülöttem, az elért buszok,  a nem járt vonatok, a leesett hó, a hétköznapjaim, a szabadságom, a boldogtalanságom, a boldogságom, a türelmetlenségem, a türelmem, a félelmeim, a bátorságom, a szerénységem, a hiúságom, a terveim, a valóságom, az erkölcsöm. Bár valójában, semmiféle erkölcsi iránytű nem vezet. 

Mikor van az a pont, mikor azért ölellek, hogy fájjon? Amiért nem döntöttél mellettem. Mikor a nemek olyan aktívak az igenek mellett, hogy néha elszégyellem magam, mikor a tetteid mégis mást mutatnak. Mikor lesz az a pont, mikor nem esik majd jól a közelséged? Mikor majd nem várom az üzeneteid kattogását. Mikor majd nem akarom tudni, mi van veled. Addig örülj, amíg kérdezek. Amíg aggódok. Reflektálok mindig rád, te meg úgy tűnik, hogy igazat adsz ilyenkor nekem. Mintha számítana. Mikor van az a pont, mikor úgy számít valami, hogy abba belehalunk? Létezik olyan pont, hogy elkezdjük önmagunkat rombadönteni, mert tudatalatt ottlappang bennünk, hogy a másik a vége felé rohan vagy épp szörnyűség fog történni? A cigaretták száma mondja meg néhanap mit is érzünk legbelül. A soha nem volt erkölcsi iránytű, a néhanap felbukkanó károsszenvedély. 

Minden leírt szó egy küzdés kettőnkért. Inspirál és maga alá húz olyan erősen s hullámzóan, hogy a balatoni átúszás ehhez képest sétagalopp. Azt mondta, megment és szét is szed. Valójában az lenne a biztonság, és most a biztonsági öv nélkül zuhanunk a fellegekbe. Talán te is, csak másképpen. Nem tudod, hogy elhiheted-e, hogy fontos lehetsz másnak. Közben pedig valójában felismered, hogy adsz valamit mindenkinek, és a legtöbben valamiért, valójában tényleg kötődnek hozzád. És ez ijesztő. Nagyon is. Mikor van az a pont, mikor a kézfogás nem csak homályos cselekedet lesz, hanem józanságbeli randomság? Sétálok melletted, és táncot járunk a holdfényben. Valahogy mindig akkor, mikor telihold van. Azóta a teliholdat hozzádkötöm, pedig egyáltalán nem szándékos, észre sem vettem, te meg főleg nem. A barátság fogalma úgy ívodott belém, ahogy a dohány sodrása az asztalon, vagy a nevetések hahótázása. Egymásból kiindulva megtalálva a magunk centrumát; a kettőspont mindig is a lényeg, nem a pont. Hiszen a pont az véges. 

- Hogy lehetsz mindig ilyen nyugodt? 
- Miattad. Csak veled. Ilyen hatással vagy rám bazdmeg látod.