Kilépőt keresek egy napra a hétköznapokból a váratlanba. Tegnap láttalak, féltelek, a fene tudja miért, tudod, hogy erősen rugalmatlanok a megérzéseim: jönnek, amikor ők akarnak, és valahogy sosem tűnnek el igazán. Azt hiszem, leginkább magadtól féltelek. Magamat akkor sem, ha cigarettázva ülök a hely előtt, ahol ezer éve nem voltam, és ahová most hirtelen ötlettől vezérelve mentem, találkozni, nevetni, csakúgy ellenni a jóság felhőjében. Egymás után szívtam a cigarettát, remegett szabályszerűen a gyomrom, és arra gondoltam, most kéne felállni és elmenni innen. Aztán megérkeztél. Habkönnyű lesz a súly, az ölelésben elveszni a legjobb, talán csak azért, mert nem fókuszáltam az előttem való térre, helyre, szorongató ...

Felsóhajtok, és te fütyörészel. Emlékszel a barcelonai kiruccanásunkra? Fogtad a táskám, míg igazi spanyol csokoládét vettem a boltban egy igazi spanyol újsággal karöltve, mert egyszerűen nekem muszáj volt igazi spanyol íz és betűk a kezeim közé közvetlen leszállás után a repülőről. Akkor érkeztünk meg csupán, te pedig fogtad a táskám a tied mellett, rágyújtottál, és vigyorogva cigarettáztál, miközben néztél utánam, hogy mennyire nem hazudtolom meg saját magamat még Barcelonában sem. Nem is tudtam volna, veled sosem tudtam. Láttad a mostani híreket? Terrortámadás történt állítólag ott, azon az úton, ahol mi is sétáltunk, ahol mi is fotózkodtunk, ahol mi is rámosolyogtunk emberekre és épületekre, és ahol egy álomban ...

A múlt azért van, hogy lenyugtasson a jelenhez . Nem azért múlt el, hogy még nagyobb fájdalmat adjon a jelenhez, hogy ne engedje, hogy elfogadjunk dolgokat: a múlt nem azért van, hogy tovább rágódjunk dolgokon, hogy keseregjünk azon, ami már megtörtént. A múlt és a félelem ebben hasonlít egymásra: nem ellenségek, akiket messzire el kell kerülni, akiket sosem lehet megérteni, nem, ők azért vannak, hogyha megtanulunk megérteni, ott legyenek mellettünk. Addig is itt vannak, csak mint annyi mindent, ezt sem látjuk egyből.

Annyiszor ráébredtem már, csak aztán, mikor túlesek rajta ezen gondolkodni, el is felejtem vagy nem is törődöm vele, és erre is mennyire hajlamosak vagyunk: csak azzal szembenézni, ami éppen bekúszik az agyunk réseibe és ...

A boldogság pónilovakon jár.  Lófarokba kötöttem a hajam, s egy üvegborral meg gumicukorral ülök a teraszon. Szereted, mikor lófarokba van kötve a hajam, szereted, mikor borral várlak, szereted, mikor csillagokat kémlelünk. Még nincs sötét, csillagok sincsenek, éppen most megy le a nap, minden rózsaszínes és narancssárga. Ahogyan mi, mikor kiejtjük a szavakat az esti fényben, és nevetve  rád dőlök, mire csak nézel és látom rajtad, hogy nem tudod hová tenni. Hogy vajon ezzel a nagy érintkezéssel mit lehet kezdeni. Igazából nem is látom, csak érzem az érthetetlen tekinteted. Vagy hogy lehetne ezt mondani? Mintha tudnád, hogy mit kéne cselekedni, csak nem mered, mert akkor olybá' tűnik, eltűnne minden, ami jelenleg fontosnak látszik. Mindent ...

Hagytál aludni. Erre emlékszem, és arra, hogy melletted fekve minden olyan egyszerűnek tűnt. Túlbiztonságos volt, egy kis sziget a val ó ság közepén, de amint elhagytuk az ágyat, minden megzavarodott. Már nem volt annyira egyszerű és magát ó l értetődő az egész. Akkor már több volt a kétség, mint az elhitt őszinteség. Vízszintben boldogság, függőlegesben pedig a meg nem értett kaotikusság. Aztán egyik este egy csapat fiú társasággal érkeztem meg a szokásos helyünkre. Nevetésekkel és bódultsággal karöltve. A pár éves huzavonánk egy másik társaságba vitt bele. Olyan társaságba és kapcsolatba, ahol nem kellett keresztrejtvényt fejtenem, hogy rájöjjek, most ki is vagyok én a másiknak, hogy mik is vagyunk mi egymásnak, hogy a ...

Fehér ingben, kiengedett hajjal, mezítláb sétálsz ki a nappali kövére, hogy gyanútlanul átcsoszogj a konyhába a kávé elkészítése véget. Ezekben a pillanatokban csak te vagy, senki más nem zavarja meg a nyugalmad, a reggeli béke suttogó hangját. Nem agyalsz semmi máson, csak a másik feleden, aki betrappolt az életedbe, s meglehetősen hálás vagy neki, hogy maradt. Akiért jelenleg mindent megtennél, és valószínűleg teszel is, mert az ő konyhaköve lett a sajátod. Nő lettél, aki egy emberről gondoskodik. Nő lettél, aki már csak egy embernek felelős az elkövetett és el nem követett tetteiért. Nő lettél, akit kontrollálnak, és akit te is kontrollálsz. Nő lettél, aki két kávét készít, és nem a barátoknak, akik felcuccoltak hozzád ...

Tűzpirosan égeti a bőrömet a rózsa, amit tőled kaptam. Sétáltunk, és hirtelen elém álltál. Ha néha nem figyelek rád pár percig, akkor mindig meglepsz. A tizedik után jöttem rá körülbelül, hogy téged nem szabad figyelni - csupán akkor, ha engem figyelsz, és akkor is mosolyogva, kérdőn rád nézve, hogy "na mi van?" Megijedsz, ha tudatosan csak néznek téged, mert akkor olyan az egész a számodra, mintha tartoznál valahová. Túlságosan erős az ember szabadság vágya, pedig eddig azt hittem, az enyémet lehetetlen lenne überelni. Lassan fölém nősz, én meg elkezdtem hagyni. Össze-vissza játékot játszol. Ahogy a cigarettázást a gangon, vagy ahogy hazafelé menet mindig eldobod a sarkon az éppen használt cigarettacsikket, hogy ne vegyem ...

Mindig elmész, és erre csak a napokban döbbentem rá. Minden elválásunk után, mikor belenéztem a szemedbe, aztán utánad, és egyedül maradtam a sötétben, visszhangozva bennem az utols ó kijelentésed, s így huppanok bele az életbe, az emberek kavargásába, ismerkedésbe, nevetésekbe, önfeledtségbe. Élni kezdek nélküled , vagy ez inkább melletted? Hogy mi az utolsó kijelentésed? Az, hogy menned kell, pedig maradnál.  Tudod, én akkor ott a szemedbe nézek vagy épp rád pislantok oldalról, és elhiszem, és te eltűnsz, én meg furán érzem magam, élni kezdek, vidám leszek, majd egy-két nappal később összezavarodom, hogy akkor most mi a frász is van? Hogy miért nem maradsz, ha akarsz? Hogy miért vágyom egyáltalán a maradásra? Vágyom, várok; ...

Késő ősz volt, nyirkos, esős, felhők nélküli égbolt. Akkoriban a fejünk felől is hiányoztak a felhők, miközben belül ragyogtak a csillagok, bár ezt néha látni sem lehetett a ködtől. Akkoriban a korlát volt a legfőbb pont a kapcsolatunkban, ismerkedés gyanánt, vagy csak ott történt minden, ami igazán számított. Most már lehet semmi sem számít, vagy csak nem bírom a kapcsolati-hullámvasútat, mikor nem tudom pontosan mi is történik éppen. Amikor nem tudod pontosan, mi is történik éppen. Amikor látszólag a szemedbe üvöltik, hogy vaksi vagy, de nem magyarázzák el neked, és szerintük ez a barátság. Pedig akkor nem hagynák a fekete lyukat, s nem engednék, hogy a vakság előtörjön. Akkor nem magyaráznák meg, hogy ők nem ilyenek, hanem ...

Szeretted egyáltalán valaha, amilyen vagyok? Vagy amilyen vagy? Szerettem valaha, amilyen te voltál? Sosem tudtam eldönteni igazán, mindig csak belehuppantam a mosolyba, a térbe, a levegőbe, a kialakult helyzetekbe. Beleheveredtem, ahogy az IKEÁban lévő fotelekbe szokás, meg az ágyakra ülni, hogy elég kényelmes-e. Valahogy te is ilyen voltál nekem, azt hiszem, egy kényelmes és puha kanapé. Besüpped, mégis megmarad. Amíg ki nem cseréli az ember, de hát törvény írja elő, hogy a régit újra kell cserélni? Törvény írja elő, hogyan kell jól szeretni? Hogy mitől lesz valódi és tartós és igazi? Törvény írja elő, hogyan viselkedjünk egymással, ami mindenkinek jó lesz? Talán még nekünk is. De hát nekünk eddig nem volt jó? Nem volt ...