Fehér ingben, kiengedett hajjal, mezítláb sétálsz ki a nappali kövére, hogy gyanútlanul átcsoszogj a konyhába a kávé elkészítése véget. Ezekben a pillanatokban csak te vagy, senki más nem zavarja meg a nyugalmad, a reggeli béke suttogó hangját. Nem agyalsz semmi máson, csak a másik feleden, aki betrappolt az életedbe, s meglehetősen hálás vagy neki, hogy maradt. Akiért jelenleg mindent megtennél, és valószínűleg teszel is, mert az ő konyhaköve lett a sajátod. Nő lettél, aki egy emberről gondoskodik. Nő lettél, aki már csak egy embernek felelős az elkövetett és el nem követett tetteiért. Nő lettél, akit kontrollálnak, és akit te is kontrollálsz. Nő lettél, aki két kávét készít, és nem a barátoknak, akik felcuccoltak hozzád egy hatalmas nagy ereszd-el-a-hajam buli után, hanem a másik felednek, aki még az igazak álmát alussza, de lassan kel és indul, hogy dolgozni menjen. Nő lettél, aki dolgozik, hogy aztán nő lehessen. Nő lettél, aki már választ: nő lesz Veled, vagy kislány a haverok piramisának csúcsán ugrálva. A kettő együtt nem megy, és elfogadod, mert szeretsz nő lenni a másik mellett. Szereted érezni, hogy szeretnek, hogy elfogadnak, hogy van, aki értékeli mindazt a törődést, amit ráfektetsz egy kiadós munka után. Nő vagy, akinek már ez számít. Akinek már a férfi elismerése számít.

Fehér ingben, kiengedett hajjal, mezítláb iszod a kávéd már a konyhával szemközti, a tágas ablak előtti ebédlőasztalnál. Nincs benne cukor, ezt régen azzal magyaráztad, hogy az egészség miatt és amúgy is, most pedig viccesen azzal magyarázod meg a cukornélküliséget, hogy elég édes neked a párod. Ő a cukor, te pedig a tartó, talán, de sosem lehet tudni, a labdák pattognak, a sorrendek felcserélődnek. Néha eltöprengsz azon, hogy hogyan sodort titeket egymás mellé a szél; látszólag különbözőek, mégis a lehetetlenségig egyformák. Van, hogy beleüvöltenél a negatív hozzáállásába, fel is pofoznád, mert már számodra is túl negatív, de aztán belenézel a szemébe s csak hálás leszel, hogy mosolyt csal az arcodra. Azt hiszed el fogod viselni, hogy tudod kezelni, hogy ez csak egy kis kicsengés és majd lecseng. Szerelmes vagy, és ezt csak ketten tudjátok. Nő vagy, másnak nem is kell elmondanod; úgy vagy vele, hogy akit érdekel, majd rájön, s aki nem, az így járt, téged már az sem érdekel.

Mögéd lép hirtelen, átkarol, megcsókol, jó reggeltet kíván, a kávégéphez megy, ahol már lefőzted a nedűt neki is. Kócos, kómás, de hálás, és az elmúlt hónapokban vagy hetekben ezzel lehet levenni téged a legjobban a lábadról: azzal, ha érzed, hogy hálásak neked, s ki is mutatják. Lassan mindent tud rólad, nyitott könyv leszel a számára, ő pedig neked. Elnézed most vékony, kigyúrt testalkatát, pedig nem is sportol, elnézed a magabiztos mozdulatait, pedig éppen most löttyentett ki egy kis kávét a pultra, elnézed a mindenféle mimika nélküli arcát, amin mégis látod a mosolyt. Azt mondják, te vagy az egyetlen, ki látja a pozitívságát minden másodpercben, s csak belül tagadod le, hogy ez nem igaz, mert nem látod mindig, csak tudod, hogy ott van benne a pozitív. Ott kell lennie, legalábbis akkor mindig, mikor veled van. Érzed. Mutatja. S nem csak ez számít? Nő vagy, aki a lehető legjobban ismeri a párját, és akiről más nem mondhat semmi rosszat. Nő vagy, aki nem is beszél másnak róla, magában oldja meg a néhanap felbukkanó kérdőjeleket egy-egy viselkedése után. Nő vagy, akinek egy párkapcsolat így természetes, akinek az állítólagos legjobb barátja sem tud mindenről, mert a kettő az nem három. A párkapcsolat nem három emberről szól. Pedig a legjobbak így sosem lesznek együtt, ha a hidak nem keresztezik egymást. Külön szigetet alkotsz a kapcsolataid között, a fősziget pedig Ti lesztek. Ő, aki kapkodva issza a reggeli ébresztőt, mert késésben van. Ő, aki úgy issza most is a kávét, hogy közben a két lábad az ő lábán van, és simogatja. Egymás mellett ültök, és te csak hátradőlve hallgatod miket mesél éppen. Álmodott. Nem szólsz közbe, hogy érzékelted az este, és hogy te takartad be hajnal közepén, mert ledobta magáról hangos szavak kiséretében. Van, hogy megijedsz mellette, mégsem lennél sehol máshol.

Végzett, látod rajta, hogy nem akar menni, pedig muszáj, mert késésben van. óvatosan leteszi a lábad a földre, feláll, megcsókol, és elindul a fürdőszobába készülődni, öltözni. A két csészét a mosogatóba teszed, majd a laptoppal visszaülsz az asztalhoz. Korán van, de írni van kedved. Róla. Inspirálóan hat rád, neked pedig kicsit erre mindig is szükséged volt. Azt hiszed, a régiek nem bírták elfogadni, hogy most te vagy az, aki szerelmes. Pedig nem is mondtad senkinek sem. Mintha titkos lenne, hogy hivatalosan is tudják, és elégedjenek meg azzal, hogy facebookon látják a kiírást, vagy hogy látják, mennyire boldog vagy. A kettősötök miatt. Nő vagy, aki rájött a szerelem nem is balgaság. Hogy azt mondani szerelem, az nem egy akciós ruha az 50%-os leértékelésnél, hanem őszinte, feltöltést jelentő érzelmi megnyilvánulás. Nem látod magadat kívülről, és azt hiszed, hogyha belülről látod magad és titeket, az mindennél erősebb. Talán így van. Talán természetesen jön az, hogy idegenek között és felszínes ismeretségekben büszkén mutogatod a másik feled, mint valami díszt, a barátok között pedig el sem engeded a másik feled kezét, mert egy másodpercre sem szeretnél nélküle lenni, ők pedig nem annyira fontosak, hogy törődj velük, és amúgy is. Felszínes játéknak nevezik, nem hiába hozod fel a többieknek a felszínt szót manapság, ami a legjobban irritál; mindig azt látjuk meg a másikban, ami éppen bennünk is zajlik, ha csak részben is, vagy pontokban, vagy kezdetlegesen, de ott szunyókál. Olyan, mint a reggeli kávé és az esti összebújós alvás: rád lehel, és szerelmet suttog.

Fehér ingben, kiengedett hajjal, mezítláb nyomogatod a laptopot. Írsz. Hogy miért is vagy szerelmes belé. Még a negatívitást is elfogadod, és nem érted, más miért nem marad attól még mellettetek. Ha ő az, majd leszel te a pozitív, ki egyben tartja. Nő vagy, a magad szemszögéből látod magatokat, a külső szempárokra nem figyelsz oda. Talán majd 10 év múlva. Vagy 20, vagy a 60 éves évfordulón négy gyerek, nyolc unoka és három kutya mellett egy nagy kertesházban, grillezés közben. De addig csak ő van neked és a reggeli mosoly a fakó arcon, és a naplementében sétálás már-már túlcsorduló nyáltengerben. De ez a nyáltenger is ti vagytok. Amíg veled jól viselkedik, számít egyáltalán, mások mit éreznek?

Sóhajtasz, becsukod a laptopot. Kikíséred az ajtóig, utolsó csók, vigyázz magadra, írjál, este találkozunk, és a bejárati ajtó becsukódik. Egyedül maradtál a lakásban, ahol körbenézel: az övé minden, mégis te rendezted be. Az övé, mégis kicsit beköltöztél. Eldőlsz a kanapén. A párkapcsolat nem tömegterápia. A párkapcsolat két ember lelkének lenyomata, ahogy az új, felújított Szépművészeti Múzeum modern változata lesz a réginek: benne maradt, mégis megújult. Ti is megújultok, amiben meg kell.  A szerelem nem baj, amíg el nem játszod, néznek rád. Hozzáidomulsz majd, kezdesz is, mondják a szempárok. Meg hogy nem ilyen voltál. Miért milyen voltam? Kérdezed, és nem érted, miért mennek el. A te dolgod, ha a másik feled nem csillámpónikon ugráló, mindenre lelkes személyiség, de és? Jobban kapaszkodsz, ahogy most még jobban elnyúlsz a kanapén. Cigarettáért nyúlsz, ami a kis asztalon pihen. A káros szenvedélyek az ideáljaid. A káros szenvedélyek a támogatás és az otthon. Ahogy ez a lakás, ami nem is a tied, mégis azt mondja minden fala, minden bútora, minden szobája. Otthonod lett. Belül nem játszod meg, a külső pedig nem számít: az csak szórakozás. Nő vagy, letisztult szerelmi vallomás.