Szeretted egyáltalán valaha, amilyen vagyok? Vagy amilyen vagy? Szerettem valaha, amilyen te voltál? Sosem tudtam eldönteni igazán, mindig csak belehuppantam a mosolyba, a térbe, a levegőbe, a kialakult helyzetekbe. Beleheveredtem, ahogy az IKEÁban lévő fotelekbe szokás, meg az ágyakra ülni, hogy elég kényelmes-e. Valahogy te is ilyen voltál nekem, azt hiszem, egy kényelmes és puha kanapé. Besüpped, mégis megmarad. Amíg ki nem cseréli az ember, de hát törvény írja elő, hogy a régit újra kell cserélni? Törvény írja elő, hogyan kell jól szeretni? Hogy mitől lesz valódi és tartós és igazi? Törvény írja elő, hogyan viselkedjünk egymással, ami mindenkinek jó lesz? Talán még nekünk is. De hát nekünk eddig nem volt jó? Nem volt biztonságos érzés, hogy vállak és fejet között hirtelen egy másodpercre összenéztünk, és megnyugodva mosolyodtunk el egymásra? Nem volt elég a gyengeség ellen? Nem volt elég a játszadozás ellen? Mert valahogy a játék sosem szűnt meg igazán, még akkor sem, mikor azt hittük igen. Vagy én hittem kicsit azt. Körbevett minket, körbevett engem, és ordibált is néha velem, mint a BKV-s automata, amikor jegyet veszek. "Vegye el a jegyét vagy bérletét." Vegye el a szerelmet, vagy a barátságot. Kicsit morbid, hogy egy BKV automata lesz a szinonimája a kapcsolatoknak. Választhatsz meddig mész el, választhatsz a típusok közül, bedobhatod a pénzed, a szíved, a lelked, az egész lényed azért, amit választottál, de az automata dönti el, hogy ki is adja-e vagy megtartja magának. Azt is ő dönti el, hogy hogyan adja oda neked. És te hogyan veszed el? Mosolyogva, boldogan, unottan, mindent feladva, fáradtan egy kávéért imádkozva, kávéval a kezedben, vagy éppen másvalakivel való csetelés közben? Hogyan vesszük el azt, amit nagy nehezen választunk ki magunknak? És hogyan választunk egyáltalán? Hány százalékban figyelünk a másikra? Figyelünk egyáltalán? Vagy arra figyelünk, akire kéne?

Fontos lehettem volna neked valaha is? Fontos lehettél volna nekem valaha is? Nem puszta illúzió és unaloműzés az egész kapcsolatunk? Egyszer már lecseréltél. Talán egyszer, kétszer már majdnem én is. Mégsem mozdulunk el egymás mellől, mintha ugyanazon az úton lépkednénk, csak ki itt áll meg, ki pedig ott, de sosem maradunk le igazán nagy távolságban egymástól. Mintha a tudatalatti fokról-fokra, lépésről-lépésre, láthatatlanul úgy irányított volna engem, hogy egyre közelebb engedjelek téged az életembe. Képek, beszámoló, történetek, nevetések, elmélkedések. Velem szemben, a laptop mögött piros tulipánok egy üvegvázában. Ezt nézem most, miközben írok. Szükségem van piros tulipánra, hogy érezzem. Másnak kimondott szavak kellenek és nagy tettek, meg soha szűnni nem akaró vágyakozások. Ha rám tőr az érzés, nevetve elküldelek. Körkörös játékunk része, és az ilyen pillanatok miatt van az, hogy megkérdezem magamtól, mi van, ha én alakítottam ezt így ki? Ha én pörgetem a játékkereket, hogy igazából soha ne álljon meg? Gyengék vagyunk egyáltalán, vagy kóborlók?

Cigarettacsikkek az aszfalton, hullócsillagok és teliholdas éjszakák, elvetemült ötletelések, maradások és elmenések, rávevések és nem haragvások. Mert vannak olyan fogalmak, amik már nem léteznek. S vannak olyan szavak, amik már túlságosan is. Nem értik meg, hogy mi ez az egész, de tudod, nem is kell. Budán az épületek között sétálva, a páros és páratlan házszámokat különszedése közben rádöbbensz a tiszta levegőn, a megnyugodott légtérben, hogy nem kellenek kérdések. Hogy a szeretetben nincs olyan, hogy gyenge vagy, csak olyan, aki mindent akar egyszerre. A szeretetben nincs erős vagy gyenge; a szeretet állapot. Állapotnak kéne lennie. S igazából az a lényege, hogy: Az életünk részesévé kéne magunkat embereket tenni egymás életében, hogy kiismerve egymást, megmaradjunk örökre. Hova akarunk sietni? A közös, nem a közös élményeken alapszik? Az összhangon? Az egyszerre megszólaláson? A nevetéseken? A miegymásokon? Magunkat kell megtalálni ahhoz, hogy érezzünk is valamit.

A fehér szín a bizalom jele. Mindig csak a fehérre szabad lépni.