Letisztult képek követik egymást, harsány nevetések az utcán, amikor hirtelen arra eszmélsz, hogy nincs se gondolat, nincsenek kapcsolatok, nincsenek énképek, nincsenek többiek, csak a levegő van és az éppen akkor rád zúdoló nevetőgörcs. Akkor olyan, mintha a szabadság háttérbe szorított volna mindent és mindenkit, főképp saját magadat, a nevetéssel pedig minden benned rekedt szó, minden alábecsült tett, gondolat, érzés, összeszorított gyomor egyszerre szállna ki belőled gondtalanul. Újraébresztő technika. Nem vársz semmit, a tudatos kontroll ilyenkor messze esik, kicsit olyan ez, mint a madarak figyelőállása: önkénytelen állapot, kívül vagy magadból, mégis belülről tapasztalod a jelent. A külső létezhet belső nélkül, de belső nem létezhet külső nélkül, hiszen ami belül történik, arra hatással van az, amit látunk, érzékelünk, tapasztalunk a világból, és ha nem látnánk, gondolkodni sem tudnánk róla. Előbb látunk, s csak utána születnek meg a szavak. Ahogy önkívületi állapotban érzékeled önmagadat, ahogy látod az egyre felszabadult lényedet, miközben a semmin és egyszerre mindenen nevetsz, úgy pár perccel, félórával később összerakod magadban, hogy mi is volt mindezek értelme. Vagy úgy tűnik, mintha az lenne az értelme. Megtörténik, élvezed, kikapcsolsz, minden emberi lény alapjáratban szabad, majd ahogy lenyugszol, jöhet az elméleti sík. De ekkor már ráálltunk a világra, arra, amit mutatni hajlandó éppen.

Összekapcsolja Freud az ember belsejének világát a külső világgal, csupán nem mindig vagyunk abban a lélekállapotban, hogy felfoghassuk, hogy észrevehessük.

Mindig nevetéssel kezdődik. Mintha nem is te lennél te, nem vagy tisztában magaddal, csak azt látod, hogy nevetsz, lassan annyira, hogy már nem is látsz, hogy már megtartani sem tudod magad, és vissza sem tudnád mondani, hogy min kezdtél el nevetni, csak egyszerűen megtörtént és kész. Lebegsz a semmiben, a káoszban, az esti sötétségben, a homályos függöny résein kikukucskálva táncolsz a szirénázás hangjára. Vannak pillanatok, amikor olyan lazán viselkedik az ember, mintha semmi sem számítana, mintha minden tökéletesen összepárosítható lenne önmagával. Ilyenkor olyan könnyű összhangot teremteni, beszélgetések fonalát megtalálni, emberekkel kijönni. Mintha nem számítana semmi ahhoz, hogy élhessünk. Mintha nem számítana semmi ahhoz, hogy szeressenek, s hogy kimutassuk, hogy szeretünk mindent. A szabadság édes egyensúlya a valóság kelős közepén.

A féktelen szabadság, nem tudatos jelenlét, egész végig megmarad. Az égbolt sötétnek és veszélyesnek tűnik, mintha a vihar előtti csendet szeretné mutatni, az emberek pedig túl kevésnek tűnnek körülöttünk, mindenki és minden túlságosan csendesnek és kevésnek tűnik: abban az értelemben, hogy nem tömeget látunk, mint eddig, vagy mint amikor néhanap frusztrál minket az a sok-sok ember körülöttünk, most olybá' tűnik, hogy ott vannak, de mégsem érzékeljük őket. A világot látjuk, kapjuk, magához szorít, s fura érzésekbe takar minket, mi pedig élvezzük. Üzenetekbe csomagoljuk a gondolatainkat, szalad a szánk helyett az ujjunk a billentyűzeten, kattognak a gondolatok, mosolygunk és nevetünk, az utolsó mondat pedig mégis az lesz, hogy "a vesztembe rohanok." Játéknyi pontossággal maga az élet boldogsága.

Élvezzük. Ahogy az előadást is. Elfoglaljuk a helyünket, már sütnek és főznek a színpadon, spanyolul és franciául és egy-két mondattal magyarul szólnak hozzánk a társulat tagjai. Showból a Cuisine & Confessions egyedülálló, és tökéletes. Mondanivalóban is. De ha azt kérdezik tőlem, hogy számomra ki az újcirkuszi number one, akkor egyértelmű, hogy a Recirquel Társulatot fogom mondani.

Majd hirtelen a villany lekapcsolódik, s elkezdődik a tényleges előadás, amit Shana Carroll és Sébastien Soldevila rendezett. A Cuisine & Confessions egy 2002-ben, Montrealban alapított, héttagú együttes. Ők az újcirkusz műfajának legeredetibb képviselői, nevük pedig egy francia szólásra utal: "Les 5 doigts de la main", ami annyit jelent, hogy a társulattagjai olyanok, mint a kéz ujjai: egyikőjük sem hasonlít a másikra, különböző módokon működnek, és mégis képesek egy kitűzött cél érdekében tökéletes összhangban dolgozni.

(A tagok: Melvin Diggs, Mishannock Ferrero, Sidney Iking Bateman, Anna Kichtchenko, Camille Legris, Nella Niva, Emile Pineault, Matias Plaul, Pablo Pramparo).

 A csapat 2014-ben bemutatott „konyha-cirkusza”, illat-, és ízemlékek nyomán készült, az akrobatika, a tánc és a színház nyelvén beszél valami olyasmiről, ami mindannyiunk alapélménye: a gyermekkor édes csábításairól, az ünnepi ebédek lázas készülődéséről, sikeres és kevésbé sikeres konyhai kísérletekről. A nézők soraiból embereket visznek fel a színpadra, bevonva őket a műsorba. Az egész előadás egy nagy kerekasztal, ha úgy tetszik: nincsen egy lezáratlan híd, egy lebonthatatlan fal a színpadon állók és a nézőtéren ülők között. Úgy érezhetjük magunkat, mintha tényleg egy házibuli alkalmából a konyhában ülnénk, bort és kávét innánk, és hajnalig beszélgetnénk arról, hogy kinek mit jelent a konyha, az ételek, a család, vagy épp a kommunikálás. Vagy épp kiderül, hogy igazából az ételek illatára, ízére mindig emlékszünk, s arra, hogy a másik fontos személynek, akivel egy asztalnál ültünk, mi volt a kedvenc étele. Emléket mesélnek, amit közben vagy utána eltáncolnak, akár tánccal fűszerezett akrobatikus mutatványokkal, akár simán hol egyikkel, hol másikkal. Cigánykerék, szaltó, kötélen és levegőben létrejött akrobatika, eszközökkel és eszközök nélkül, nagy kavalkádot kapunk egy tiszta képben. Az ember pedig beléjük veszik. Ahogy a kimondott szavakba is. Ahogy a zenékbe is, a hangfelelős egyébként, Colin Gagné volt. A díszlet, ami maga volt egy teljesen berendezett konyha, Ana Cappelluto feladata volt, míg a jelmez, Anne-Séguin Poirier.

"Az én családom nem beszélt egymással, kivétel étkezés közben. De egyszerűen mi nem tudtuk jól kifejezni magunkat, mégis, vagy épp ezért, hihetetlen fontos nekem a kommunikáció."

" Az apámat elvitték. Anyám és én maradtunk ketten. S most eszembe jutott, hogy vajon mit szeretett volna enni utoljára az apám, mielőtt elviszik?"

Minden recept felsorolásban ott szerepel a szeretet szó. S akkor ott megérted, hogy a fura érzés nem azért van, mert természetfeletti vihar lesz és lerombol minden házat, lakást, kertet, nem. A fura érzés a belső viharod, a belső harcod miatt van, ami ellen eddig küzdöttél, az kezdi megnyerni a harcot. S felteszed magadban a kérdést, hogy aztán sms-ben pötyögd bele, "nem erről szól az egész? Nem arról van szó, hogy a belső harcot valami ellen soha nem nyerheted meg, mégis mindig megpróbálkozol vele, mert könnyebb, mint fejet hajtani arra, amit az élet neked szán s amitől rettegsz? Ki tudja miért, de félsz, talán, mert úgy érzed, bántani fognak vagy épp te bántasz majd másokat."  S ilyenkor megszületik a gondolat, hogy egy szeretet sincs kockázat nélkül. Hogy amikor elfeledkezünk magunkról, elfeledkezünk a másik emberre is figyelni és aggódni érte, így elfeledkezünk megfelelni s csak kívülről látjuk magunkat, a többieket, hirtelen kitisztul a szabadság. Ennyire könnyű lenne? Nem kontroll alatt lenni? Eltávolódni mindenkitől, hogy magadra figyelve a legjobban mellettük legyél? Hogy is van ez?

Lisztet szórnak a padlóra, hogy ott jöjjön létre a szavak nélküli akrobatikus mutatványok sorozata, (ez volt a kedvencem), s nézed, és mindent megértesz. Hogy szavak nélkül mennyire könnyebb minden.

Ugyanakkor belőlem mégis szavakat kreált.

200.
(részlet)

Ugyanannyira vártalak, mint ahogy az esőt aznap hajnalban
a belváros egyik kocsmájában ülve, körülöttünk sokan,
az asztalunknál csak páran, később érkeztél, nem is
hozzánk jöttél, mégis ösztönösen mosolyodtam el,
Kicsit olyan az egész, mint egy Esti Kornél szám.
„Nevetve nézem, hogy megy el  //
Remegve várom, mikor jön.”

(Az előadás a MÜPÁban volt, 2016.04.09-én)