Tudod, van egy olyan erős közhely, amivel főleg mi nők, nagyon sűrűn szoktunk dobálózni. Ez pedig az elengedés.  Ha valami nem tetszik vagy épp nem akarunk vele foglalkozni, akkor legyintünk és nevetünk is könnyedén mellé, (néha csak látszólag), s ajkunk már rebegi is automatikusan, hogy "engedjük el!" Meg is magyarázzuk egyszerűen, ha kérdezik mások, vagy netalántán saját magunknak kell a megnyugtatás, hogy miért is döntöttünk így: "mert csak." Mert ez a nőknél mindig elég. Kivétel akkor, ha a férfiak használják a kérdéseinkre, de az egy másik történet... engedjük is el egyenlőre!

Az engedjük el kifejezésnek kétféle módszere lehet a gyakorlatban: amikor felszínesen használjuk, és amikor tényleg komolyan történik valami elengedés belül. Az egyik csak vicc, a másik változás; mi magunk változása. Hogy megengedjük magunknak, hogy ami szétszed minket, ordít velünk, a zsigereinket zabálja és a vérünkben fürdik, az ne tegyen minket tönkre. Megengedjük, hogy maradjon, ha szeretne, de úgy, hogy mi mondjuk meg, mikor szólalhat meg, vagy legalábbis ne ő legyen a fő-, és egyedüli irányítónk. Először a felszínen nevetünk, mindenféle komolyan vevés nélkül, aztán jön a másik fázis, amikor tudat alatt megfogalmazzuk magunkban, hogy valami nem oké. Jön egy csomó küzdés, kérdőjel, harc, hogy aztán kiegyenlítődjön az egész, és rájöjjünk, bevalljuk magunknak, meglássuk, hogy mi is az, ami nincs rendben. És akkor elengedjük. Belülről. Elengedjük azt a részt, ami visszahúz minket, ami korlátozni akar, ami összefogta a levegőnket és betette egy ketrecbe, nyolc lakat alá. Ezt az igazi elengedést nem tényleges elengedésnek kell venni, hogy akkor ennyi volt, ég veled. Nem. Egy részileg lezárjuk, megdumáljuk vele, hogy maradhat, de nem úgy, ahogy eddig, ahogy ő akar. Mert nem parancsol. Mert többé nem hajtunk fejet neki minden egyes döntésnél, lépésnél, mosolynál. Nem vehet le minket a lábunkról csak azért, hogy elhitesse velünk, ő a világ, mi pedig az alattvalók.

Nagyon sokszor benne ragadunk az első fázisba, amikor nem vesszük komolyan a függés jeleit, amikor azt hisszük, hogy ez így jó és tökéletes, és nem látjuk a hátrányát. Beleragadunk a humorizálásba, a komolytalanságba, abba, hogy bántanak minket, de mi csak nevetünk rajta és sodródunk vele. És ebben az elengedés viccesnek hat a szánkból, és ha nekünk viccesen hangzik s így is kommunikáljuk le, akkor a környezetünk is velünk együtt fog nevetni, és úgy fogja látni a helyzetet, mint mi. Mert csak akkor bukkan fel az elengedés szava, amikor már kezdünk, vagy már totálisan függünk valamitől. Lehet tagadni, lehet nem szembenézni vele, de miért is tesszük? Mert jó a helyzetünk épp? Biztosak vagyunk benne? Pontosan ezt gondolják, akiket érzelmileg kihasználnak, bántalmaznak, de nem mennek el sőt, biztonságban érzik magukat, mert azt hiszik, úgy szokták meg, hogy ez a szeretet. Nem mernek másképp gondolkodni, és 10-ből 8 nő ha mégis megteszi, és megengedi magának, hogy elgondolkodjon ezen, hogy mi van akkor, ha ez nem is olyan jó, akkor előbb-utóbb ők ott is hagyják a férfit, az akkori életüket, hogy újat kezdjenek máshol. Lehet, hogy évekig tele lesznek sebekkel, bizonytalansággal, önzavarokkal, de már nincsenek függésben. Már megengedték maguknak, hogy ők döntsék el, mi mehet és mi nem az életükben. És ez egy eléggé durva példa, de valahogy így kell elképzelni az elengedés - függés kötöttségét. Létrejön így vagy úgy, benne vagy, élsz benne, jónak gondolod, nevetsz rajta, aztán rajtad áll, hogy mit csinálsz belőle a végén: megfojt, vagy kiállsz magadért. Neki engeded meg, hogy folytassa és rángasson, vagy felállsz és azt mondod, megengeded magadnak, hogy visszakapd saját magadat. 

A függés ilyen. Szétszed, és egy mély szinten, önmagadat is teljesen aláveted, elfelejtkezve a jogaidról, a személyiségedről, az akarataidról, a szabadságról, egyáltalán arról, hogy te legyél az első helyen a saját listádon. Nem más, hanem te. Először boldogságot ad, aztán pocsék, szar, káromkodsz, ütöd, szenvedsz, hisztizel, majd megint boldogságot ad, hogy aztán majd negyedik lépésben összefonódjon azt se tudva, hogy valójában boldog vagy-e, és mi ez a káromkodás és verekedés, hogy mi a középút, hogy hol vagy te magad, és egyáltalán, ki vagy te. A függés maga alátemeti az embert, a felszín fölé négyszázzal, de le is tud rántani, ha ahhoz van kedve. Hullámvasút, aranyközépút nélkül. Nála nincs köztes, talán még egyensúly sem.

Ha függsz, kicsit belül meghalsz létezni. (a durvább fokozatnál már, nem csak ilyen tingli-tangli) Amikor úgy érzed, hogy minden, de tényleg minden egy más valamihez van köze, és nem kapsz már egy másodperc csend után sem levegőt, mert bizonytalanná válsz. S akkor rádöbbensz, hogy nem azért, hogy magaddal minden rendben legyen, hogy már igazából pont leszarod veled mi van, és nincs boldogságra törekvés, hanem valami más erő képvisel téged. Akivel talán még egy asztalnál sem ülsz, nincs is melletted, közel, de irányít és te hagyod. És akkor dönthetsz: hagyod neki? Tényleg?

(lépjünk a másik módszerre, amikor komolyan gondoljuk az elengedést).

Tehát végigjátszottál mindent, és egyszer csak megőrülsz, beleőrülsz, összezavarodsz, nincs levegőd, és akkor az van, hogy elhangzik belül, hogy elengedem, ami visszahúz. Tényleg belül, némán hangzik el általában, nem mondod ki hangosan. A hangosság az mindig pont a valóságra. Belül kell kimondanod, hogy vannak értékeid, amiket nem adsz fel többé, hogy van hullámvasutod neked is, de nem szégyelled többé, hogy magadat nem hagyod többé a másik mögé helyezni. És miért nem? Mert ahhoz, hogy működjön egy kapcsolat, bármilyen, először az kell, hogy tisztában legyél azzal, te hol vagy és mit tehetsz meg. Az erős függés visszahúz, pedig lehet, ha nem ugrottál volna bele ennyire mélyen, akkor maga a kapcsolat tök jó lenne neked. Tehát magunknak csináljuk azt, hogy visszahúznak, senki más.

Megengedem magamnak, hogy maradjak és boldog legyek. Megengedem magamnak, hogy ne adjam másnak az irányítást az életem felett, és ne érezzem rosszul magam, ha ne adj Isten, úgy csinálom, ahogy nekem megfelelő. Megengedem magamnak, hogy éljek, hogy te is élj, hogy éljünk. Megengedem magamnak, hogy ami eddig lehúzott, az a felszínen tartson és növekedjen abban, amit támasznak hívnak. Megengedem magamnak, hogy szabad legyek. Mert az igazi szabadság még a kötöttségben is felszabadít. Megengedem magamnak, hogy mellettem maradjanak. Hogy bízzanak bennem és szeressenek. Megengedem magamnak, hogy legyek. Lélekestül. Megengedem magamnak, hogy megengedjük magunknak az újra szintre lépést: az egyensúlyt, a mindenki egy szinten van érzést, mert senki sincs lejjebb vagy följebb. Pont ezért jó. Megengedem magamnak, hogy elengedjem, ami visszahúz és bizalommá váljon. Megengedem magamnak, hogy boldogok legyünk.

Te mit engedsz meg magadnak?