Tudnod kellett volna, hol szabhat határt az elméd. Tudnod kellett volna, hol láthatod kivetítve a lelkedet más valaki vásznán. Tudnod kellett volna, hol helyezkedik el a kimondatlan szó és a láthatatlan tett középpontja. Tudnod kellett volna, mikor kell előre lépni, és nem akkor hátrálni meg. Tudnod kellett volna, mik a mondatok fontossági sorrendje. Tudnod kellett volna, hol kell letagadni az érintést, a vágyat, a felszabadult energiákat, a csacsogó embereket, és hogyan kell mindezeket egybe gyúrva valami pozitívat létrehozni. Tudnod kellett volna, mennyi a különbségünk. Tudnod kellett volna, mikor mondják ki a végszót, és mit reagálok majd rá. Tudnod kellett volna a pontos időt. Tudnod kellett volna, tudni, hogy minden tökéletesen helyezkedjen el a görbe vonalon a jövő felé. De így csak találgatások vannak, és versenyfutás a holdig.

Arról álmodtam egyik este, hogy a marlboros cigarettás dobozokat kutatom és keresem, és ezt most, mint valami jóféle emlék elmesélem neked. Tudod, még 2000 előtt és 1994 között valamikor volt egy ilyen játékszerűség, hogyha összegyűjtőd ezeket a dobozokat, levágod róluk, ami kell és visszaküldöd a nem tudom hány darabot, nyerhetsz valamit. A nagypapám szerette az ilyesmi játékokat; szerette az ilyenfajta lekötéseket. Szóval az jött be egyik nap álmomban, pedig nem is emlékeztem már erre, vagy legalábbis, az emlékpolcon csendben üldögélt, mindenféle fel-felbukkanás nélkül. Az ilyenekből tudom, mennyire öreg is vagyok már, és amúgy is, 2000 után nem létezik, hogy születtek emberek, nekik meg az 1989 a hihetetlen. Váltottunk egy rendszert, azóta is ezzel legyezgetem a néha szokatlan nagy flegma-arcom.

Az is eszembe jutott, hogy tök kevés születésnapot tudok fejből, egyet meg gondolkodás nélkül, észrevétlenül, elég hamar megtanultam. Az a legnagyobb félelmem, hogy alzheimer koros leszek majd. S amikor erre gondolok valamiért, vagy olyan filmet nézek, ahol az egyik szereplő ebben szenved, akkor valahol mélyen belül bennem a tudatom tudja, hogy csak ez lehet a végzetem. Normális dolog ez? Tudat alatti vívmányok, előre elrendeltetett sorsok, és így a félelem nem is jó szó rá, hanem a nem várása valaminek, ami belül olybá' tűnik eldöntetett, mégis dúl a harc, hogy mikor. Talán ezért kell írnom. Ezt se tudja senki, még én sem nagyon. 

Tudnod kellett volna, mennyire kiég a lámpa a nappali közepén, ha váratlanul kimondod azt a bizonyos 'sz' betűs szót. Tudnod kellett volna, hogy mennyire hülyén reagálok, ha a koromsötétben más valakinek mutatod a nekem szánt bólogatást. Tudnod kellett volna, hol húzódik a mélység a felhők felett négyezer-ötszáz méterrel. Tudnod kellett volna a háromszöget, ami körből indulva hatszögbe ment át a forgalmas út közepén. Tudnod kellett volna, kikről szól a mesénk a pohár bor mellett. Tudnod kellett volna a néma halakat, amik összezavarodnak a színtiszta vízben, meg attól, hogy valaki más adja nekik az ételt. Tudnod kellett volna, mikor élünk és miért élünk. Tudnod kellett volna az otthon fogalmát, és hogy mennyire nincsen helyem sehol, hogy mindenhol meglegyen. Vándorló vagyok, te meg az egy helyben álló különálló sziget voltál pálmafákkal. Körbevett téged az óceán, én pedig körbevettem az egész világot. Tudnod kellett volna az esélyt a nevetéseknek, a meleg havazást, és a keresek valami mást.

Hajnyíráshoz hasonlítunk most kicsit. Eldöntik, megmossák, felnyírják, a nőknél stílusban vágják. A nők mindent stílusban rakosgatnak össze. Néha még színre-színt is játszanak, és azt nézik, mennyire belehuppan a férfi a kényelembe.

Felnevettem a camelen nála, hogy mennyire minden összepasszol, összevág, közben pedig úgy tettem, mintha az ottani beszédeken kacagnék. A camel mindenhol utolér, sosem szabadulhatok attól a kitalált kreálmánytól, hogy tehénszart szívunk az életre. Csupán a szerepeket nem tudni még: ki a tehénszar, ki az élet, és ki a szívni való?