Hirtelen azon kapod magad, hogy egymáshoz idomultatok, ahogyan a selfie-képek készítése az önbizalomhoz. Az eddig kimondott és átérzett sohák hirtelen igenné alakulnak át. Ami egykor távolság volt, az most túlságosan is közel merészkedett önmagadhoz. Mintha lenne egy szív, ami összefonódott a boldog szabadsággal; nem külön vannak, hanem egybe. Vajon miért van az, hogy amint az ember kiszolgáltatott, védtelen, kötél nélküli lesz, azzal együtt a világ legboldogabb emberének is érzi magát? Hogy lehetnek az ellentétes tartalommal rendelkező szavak ennyire kompatibilisek egymással a valóságban? Miért akkor vagy felszabadult, amikor semmi sincs alattad, kötél se, csak és kizárólag a tenger? 

Mert bármikor lezuhanhatsz, semmi és senki nem kapna el, mégis szárnyalsz. Ennyire a világ fölé emel, megszépít a végén az, ha elsősorban hiszel? Magadban, és abban, hogy te magadnak főleg csak élvezni kell az életet, nem agyalni folyamatosan, mert van feletted/mögötted olyan, aki tökéletesen tudja, mi kell neked. Tudja az okokat, ami lehet, hogy nem mindig pozitívan kezdődik, vagy nem tűnik annak, de a közepére mindig megérzed azt, amit mutatni akar. A tudat, hogyha nem is látod, ha láthatatlan is, de nem vagy soha egyedül; és ha ezt nem érzed automatikusan belülről, akkor lehet akármennyi ember körülötted, pityeghet másodpercenként a telefonod, a messengered, akkor sem fogod a helyed megtalálni önmagadban. Mert először ez a lényeg: amikor önmagadban kinyílik az eddig hét lakattal zárt ajtó, akkor fogsz élni igazán.

Tényleg ennyire számít önmagad elfogadása, hogy minden mást is őszintén el tudj fogadni? (nyugodtan hiheted azt, hogy költői kérdés volt). Az elfogadás, és önmagad igazi szabadsága védtelenné tesz minden olyan ellen, amiket eddig elzártál magadban, amiket eddig nem engedtél közel, amik ellen falat építettél. A fal addig nem gátolja az embert, amíg az adott személy hirtelen rá nem jön, hogy most már szorít a hely szűkössége, a saját szabályai, vagy az "eddig így volt jó" attitűd, vagy mert az ostoba mantra, amit főleg a lányok előreszeretettel szoktak mondogatni maguknak csalódások után: "mert megérdemlem, ez való nekem, nem egy másik ember." A fal addig nem zavarja az embert, amíg ugyanolyakkal veszi körbe magát, akiknek szintén itt-ott-amott, falaik vannak magukban. Mert az ember jól érzi magát ott, ahol szükség van rá, ahol számít a véleménye, ahol mindenről elsőnek tud, és ahol azt mondják, segít; de egy idő után ez nem lesz elég. Mert abban a társaságban, ahol mindenki valamilyen szinten sebeket cipel magában, csupán bezárták elfogadás és szembenézés nélkül hét lakat alá, ott nem lesz önazonosság, sem béke, sem igazi, cenzúrátlan őszinteség. Miért nem? Mert aki csak legyintett, s nem zárta le magában a dolgokat, aki nem vizsgálta meg, nem tanult belőle és a végén nem fogadta el teljes szívből, az sem magával, sem a többi emberrel nem tud cenzúrátlan őszinteséget létrehozni. 

Pedig akkor is azt hitted, hogy boldog vagy és szabad, és az is voltál. Abban a fiatal és üde felfogásban, ahogy éppen gondolkodtál és éltél, de idővel ahogy változnak a dolgok, úgy változnak az értékeink, s az is, hogy már nincs szükségünk megjátszott emberekre. Kell a színház, csupán az élvezetes, álarcmentes játékok mégis csak izgalmasabbak. Amikor tisztában vagy azzal ki vagy, milyen vagy, mik a határok, amiket szeretettel ugrasz át, mégis önmagadért és önmagadként játszol. Nem másért.

>> és akkor megszületik. Hirtelen azon kapod magad, hogy a helyeden vagy. Hogy nem számít, hogy a végén mennyire fogsz megszívni egy helyzetet, és nem számít, hogy mennyire adod ki magadat, ahogy az sem számít, hogy a másik néha mennyivel jobban játssza a vezető szerepét, nem, ezek nem számítanak, mert ezeket übereli a színkavalkád még a fekete-fehérben is, a felszabadult levegővételek, a szív-lélek-test együttes jelenléte, pedig még nyaralnak koktéllal a kezükben a tengerparton, de már békében vannak benned. Volt idő, amikor az volt természetes, hogy az egyensúlyra törekedj úgy, hogy mindig harcoltál magadban, hogy minden területen megálld a helyed, hogy már-már tökéletes legyél. Volt idő, amikor el sem tudtad képzelni, hogy lehetsz végtelenül szabad, boldog, független úgy, hogy mégis kapcsolódsz. Mert mindent szeretsz, és hagyod, hogy megtörténjen. Nem hihetetlen? Amikor görcsösen ragaszkodsz, amikor a függetlenséged elveszítését félted, amikor folyamatosan agyalsz és kattognak a kérdések a fejedben, hogy ez vajon miért történt és mi ennek az oka és mi lesz a következménye és egyáltalán mi legyen, akkor minden rosszra fordul. De amikor csak mész és élvezed, akkor úgy robogsz előre, mint a karikacsapás. Pedig nem történt más, csak az, hogy lelassítottad saját magadat, hogy elkezdtél hinni, hogy tényleg elfogadtad azt, aki benned lakik. 

És bízol, és hiszel, és átölelnéd olyan igazán az egész világot. Egyik órán, amikor megkérdezték tőlünk, hogy mit csinálnánk, mit mondanánk annak a személynek, aki ilyen nagy rockerként, hosszú hajjal, lukkacsos nadrágban, tetoválásokkal megjelenne, mint új osztálytárs. Hogy fogadnánk? Azt mondtam, hogy nem számít, hogy néz ki, beszélgetnék vele; nem a külsőség számít, hanem amit belül érez. Mert lázadhat valamiért, de annyira már nem lázad, ha most itt van. Azt mondta a tanárbácsi, hogy ez főleg első évfolyamon, ritka és különleges hozzáállás. De igazából az volt hihetetlen jóérzés, hogy belülről mondtam, szívből. Mint ezer évvel ezelőtt. Hogy újra tudok automatikusan lélekből beszélni, gondolkodni. És nem azért, mintha nem így igyekeztem volna tenni, hanem azért, mert semmiféle koszt, port, kommunikációs hibát nem érzek magamban és a valóság között. És pontosan ez az, ami a szabadság jelöli. 

Másokért vagy, önmagadból.

A falak lebontása után már nem számít a csalódás érzete, vagyis számít, de már nem érzel késztetést, hogy menekülj előle azért, hogy védd magad. Kinyílsz, mint az orgona, de tudod, hogy bármikor visszamehetsz; szabadon járkálhatsz a kalitkában, a kalitkából, és nem kell félned, hogy bezárnak. Mert a szeretet nem bezártság, hanem tavaszi szellő, vidám nevetés; érezheted negatívnak, de akkor csak azt jelenti, hogy magadat nem szereted még.

Persze, falak nélkül védtelen leszel, de pont ezért leszel felhőtlenül boldog és kiegyensúlyozottan magabiztos; mert tényleg mindent megtehetsz, nem kell rettegned, hogy elkapnak-e vagy sem, mert nincs alattad csak a tenger. Az élet kockázat? Természetesen. Ahogy minden. Pont ezért gyönyörű. Hogy rájössz, hogy mindent megtehetsz anélkül, hogy "hazafuss", hogy legyen mindig egy béterved, amiről talán megúszod, hogy átverjenek, becsapjanak. Védtelenné válsz, mert engeded újra, hogy csalódhass: épp ettől lesz igazi. S megismételhetetlenül fontos. A falak lebontása azt jelenti, hogy elég erőssé váltál újra ahhoz, hogy bírjad az életet mindenféle támasz-, és biztonság keresés nélkül. S hirtelen azon kapod magad, hogy sokkal nagyobb biztonságban vagy jelenleg, mint akkor, amikor már-már függően markolásztad a kötelet, hogy le ne zuhanj.

Napi kérdések:
- Egy tízes skálán mennyire vagy önmagad szerint vonzó?
- Mikor mondhatod azt először, hogy szeretsz valamit, vagy valakit?
- És mikor mondtad utoljára azt, szereted magad (úgy, ahogy vagy)?
- Mit tanított meg neked azaz időszak,amikor falak voltak benned?
- Mit zártál el magadban a legeslegjobban? Észrevetted, hogy mindig a legváratlanabb pillanatban bukkant fel? Mit reagáltál akkor rá?
- Miben mérhető a boldogság a saját mércéd szerint?
- Egy tízes skálán mennyire hiszel önmagadban?
- És másokban?

Napi cetli:
"A vonzerő azzal kezdődik, hogy képes vagy megszeretni önmagadat."