Felhívott háromkor, majd négykor, és a végén fél hatkor. Egyiket sem vettem fel, mert hiábavaló lett volna. Éreztem. Nem tudtam, hiszen tudni már közel tíz éve semmit sem tudtam. Érezni viszont még érezhettem, és ebbe még ő sem szólhatott bele. Ahogy én sem. Minden telefoncsörgetésnél behunytam a szememet, s azt képzeltem, hogy a tengerparton vagyok, halkan, de egyenletesen hullámzik a tenger, a sirályok felettem beszélgetnek egymással vagy épp dalolnak, a napsütés pedig égeti a bőrömet. Mindig az zavart meg, hogy ebben a képzeletben megjelent előttem. Ő, aki csak telefonált és telefonált. Talán azt hitte, hogy nem hallom. Talán azt hitte, hogy nincs nálam a telefon, mert megint otthon hagytam. Igazából nem volt oka arra, hogy negatívra gondoljon, például arra, hogy éppen azon gondolkodom, hogy elhagyom. Vagy legalábbis szünetelek egy kicsit az életünkből. Úgy váltunk el két nappal ezelőtt, hogy minden rendben van. Szex is volt. Kávé is volt másnap reggel sőt, este még vacsora is. Semmi oka nem volt az aggódásra, mégis éreztem, hogy aggódik. Mintha a második csengetések már sürgetőbbek lettek volna, a harmadiknál pedig vészjóslóan tanácstalanok. Sosem volt buta gyerek, és azt hiszem, a legjobban pont ezt szerettem benne. Szerettem. Volt idő, mikor ki sem tudtam mondani, amikor önkénytelenül is nevettünk a szó hatalmának furcsaságán és képtelenségén, mert nem hittünk benne, hogy ez velünk is megtörténhet. Aztán hirtelen csak azt vettem észre, hogy a templomban állok, egy átbulizott éjszaka utáni másnapján. A legjobb barátnőm ment férjhez épp. Ő pedig kávét hozott nekem, mire utána csak annyit mondtam, hogy "bor nincs?" Valahogy így kezdődött. Mintha egy kötelet dobtak volna le a szabadságunkba, hogyha már mindenki fejet hajt, akkor mi miért nem tesszük meg? Nemet kellett volna mondani. Még ha akkor tíz évnyi kalandtól, drámától, csodálatos napoktól és a kimondott kérdőjeles szürkeségtől is estem volna el. Mert akkor elestem volna, és ahogy így a kanapén fekszem, talán azt várva, hogy újra csörögjön a telefon, arra gondolok, mennyire üres lennék ezek nélkül az évek nélkül. Ha nem így történtek volna meg, ahogy megtörténtek. Közben pedig tudom, hogyha másképp alakult volna, az is jó lett volna, mert nem tudnám, ez a mostani tíz év hogyan alakult. Vele. Velünk. Mindenkivel. Ha nélküle telt volna el, nem tudnám most, hogy milyen lett volna vele. De most, így az ágyon fekve egyben biztos vagyok: tudom milyen vele, és azt is, hogy milyen nélküle. Igazából nincs nagy különbség, mert vele megkaptam a nélkülét is: amikor csak egymás nélkül voltunk, és nem számított semmi sem. Aztán jött az együtt, és akkor minden számított. Majd valahogy egybeolvadt ez a két helyzet, igen, talán ott a templomnál, Gréta és Pali esküvőjén, igen, talán ott lett hirtelen a kávéból édes bor. És most képletesen is, nem csupán a valóságban.

Utazások, mende-mondák, összezördülések, kifogyhatatlan kiabálás, kifogyhatatlan csók, el nem fáradt kibékülések, bárhol létrejövő szex, átsuttogott titkok, tányértörések, megvesztegetések, nevetések, megnevettetések, nyughatatlan nyugodtság, hosszú 10 év. Valahogy bármilyen zűr is volt, béke volt. Ezt néha sosem értettem. Hogy lehet valami ennyire békésen független bármitől is? Hogy lehet még akkor is békét érezni, amikor teli torokból kiabálsz? És bárhol tudtál. Bárhol tudtunk. De sosem tartott sokáig, mégsem mondtuk egymásnak, hogy sosem fogunk többet veszekedni. Mert nem akartunk hazudni egymásnak. Mert tudtuk, hogy ettől valódi.

Életemben most először hazudtam neki. Olyan igazán. 10 év után. Múlt hónapban, egy hideg februárban, miközben a konyhában álltunk, zene szólt halkan, főztem, ő ült, nevettünk és beszélgettünk az élet nagy dolgairól, meg a kisebbekről is, és akkor hirtelen két cigaretta tekerés közben megkérdezte, hogy kérek-e. És azt mondtam, leszoktam róla, este nyolc körül a gangon egymás után szívtam el vagy négyet. Egyedül. Mintha csak azért is alapon tettem volna, hogy "nesze látod, nélküled is tudom hol a helyem", közben pedig semmi a dohányzás, nem hely függvénye, és mégis ahhoz kötöttem. Most is rágyújtok még egyre. Az asztalon félig megtelt hamutál, mellette szerteszéjjel vagy négy doboz. Leszoktam róla. Róla. Tényleg? A telefon csörögni kezd, a laptop pedig ugyanebben a pillanatban szintén hangosan hallatja a hangját. Odasétálok cigivel a számban, lófarkas hajjal, egy szál térdig érő pólóban, az asztalról a bal kezembe felvett borospohárral. A munkatársam messengeren hív. Az a munkatársam, aki három hónappal ezelőtt jött a céghez, és másfél hónappal ezelőtt, egy későig túlórázott nap után, a nyomtatós szobában tett magáévá. Először. Belekortyolok a borba, mélyet szívok a cigarettából. Messenger után a kanapén lévő telefonra nézek, majd vissza, majd vissza: körkörös mozdulat. Egyiket sem veszem fel, kisétálok a gangra. Leteszem oda a poharat, és visszaszaladok a telefonért. A gangig egyfolytában szól. Abbahagyja nagy nehezen, én pedig repülőüzemmódra-, és ne zavarjanak módra váltok, majd bekapcsolom a youtube-ot.

Vigyél vissza a templomba, mert vétkeztem. S ha te nem teszed meg, megteszi más. Ahogy 10 évvel ezelőtt te. Ahogy te.